Véleményposzt

Nemrég lettem 40 éves. A feleségem 3 hónapig játszott össze a hátam mögött a barátaimmal, hogy összehozza életem meglepetés buliját, majd utána bejártuk fél Toszkánát, borok, képek, emberek, rengeteg kaland, erről akartam írni eredetilg, mert időm egyáltalán nincs mostanában sajnos, meg kell válogatni a témát. Az év legnagyobb csúszásáról sem számoltam még be, ami Suldenben esett meg még márciusban, ráadásul nem is az volt az évzáró, szóval komoly elmaradásaim vannak. Jóval fontosabb dolgok, mint ami itt következik, de mégis úgy érzem, hogy reagálnom kell Földes András hegymászásról szóló sokadik írására, mert bár a kutya sem olvassa el, de azért kikívánkozik belőlem némi tisztáznivaló.

András nem először bagatellizálja az Everest megmászását, ha Klein Dávidról van szó, több alkalommal nyíltan/burkoltan kritizálva Dávid eddigi teljesítményeit is, amihez természetesen szíve joga, meg aztán sok a szemét, nagy a tömeg, ott vannak azok a csúnya fizetős expedíciók is (akiknek köszönhetően a magyarok jóval nagyobb biztonságban mászhatnak) nagy a sor, nem lehet mindenki akkora soulclimber, mint minden egyes mászó ebben az országban, értem én. Ezzel az utóbbi írásával azonban egy olyan dolgot emel piedesztálra, ami egyszerűen szólva idiotizmus.

Advertisement

Minden tiszteletem Alex Honnoldé, aki nemrég szólózta ki (biztosítás nélküli mászás) az El Capitan Freerider nevű útját, ami vitathatatlanul az eddigi legnagyobb teljesítmény a szóló sziklamászás világában, úgy reprezentálni ezt az elmebetegséget, hogy -Ez a valódi hegymászás apukám, nem az Everest!- viszont vagy ostobaság, vagy dilettantizmus. Mivel Földes András 20 éve aktívan mászik, az utóbbi lehetőséget nehezemre esik feltételezni.

Advertisement

Tisztázni szeretnék valamit, mielőtt kötél nélkül szaladnál neki az Oszolynak, hogy “igazi hegymászónak” érezd magad; az igazi hegymászás az, amikor felmászol egy hegyre. Mindegy melyikre és mindegy, hogyan, ha neked az örömet okoz, a magad erejéből teszed és úgy érzed, megtaláltad önmagad, akkor megérkeztél. Az, hogy erről mit gondol a “szakma” vagy a fotelből Everestet félvállról vevő kommentelő társadalom, abszolút mértékben irreleváns.

A sziklamászók, alpinisták és barlangászok több évtizedre visszanyúló, hagyományos faszméregetése körülbelül olyan, mint a síelők és snowboardosok már csak pár demens nyugdíjas által életben tartott vitája arról, hogy ki a menőbb. Egyrészt nem létező dologról beszélünk, másrészt nem ugyanarról, harmadrészt pedig szégyenteljesen kellemetlen még mindig ezen lovagolni.

Advertisement

A jó hegymászó az, aki életben van. Alex Honnold még életben van ugyan, de az, hogy meghal sziklamászás közben, nem is igazából a vajon, hanem a mikor kérdése. Születtek már olyanok, mint ő, igaz nem sokan, de még annál is kevesebben élték meg az öregkort. Az, hogy sorra pártoltak el tőle szponzorai az elmúlt években, mert úgy gondolták, hogy nem szabad, hogy példa legyen, amit ő csinál, közismert tény a sportot ismerők világában. Aki egy kicsit is felelősséggel viseltetik a következő generációkkal kapcsolatban, nem adhatja a nevét ehhez a baromsághoz. Vonatkozott ugyanez Ueli Steckre is, a “másik oldalról”, akit még megemlít a cikk, Isten nyugosztalja.

Klein Dáviddal egy gimibe jártunk, egy évvel felettem járt, életem második mászása vele volt 24-25 évvel ezelőtt, jó arcnak tartom, a “guruskodásán” mindig mosolyogtam, de meg kell adni, feszesen beleállt az elmúlt majd’ három évtizedben, szóval azt gondolom, hogy ő tényleg ilyen ember, bár már rég találkoztunk. Utoljára a jurtájában, valahol Érd mellett, a tragikusan végződő expedíciója előtti búcsúztatón.

Az, hogy valaki képes támogatókat szerezni egy expedícióhoz, nem gondolnám, hogy jellemhiba, inkább tehetségnek nevezném. Jól beszélő, kedves, értelmes srác, még a csajoknak is bejön, naná, hogy képernyőkompatibilis figura lett belőle. Aki ezzel él, inkább ügyes, mint a sport elárulója, az pedig, hogy 9 alkalommal elengedte a csúcsot és nem ölte meg a saját nárcizmusa, megint csak nem megvetendő dolog. Dávidnak egyetlen igen komoly érve van amellett, hogy felkészült hegymászó, ha nem is ő a legjobb; a tény, hogy még életben van. (no meg az a 4 nyolcezres, köztük az Annapurnával, amit rajta kívül legjobb tudomásom szerint még nem mászott meg magyar ember)

Megmásztam már pár hegyet de, hogy teljesen őszinte legyek, nem kedvelem annyira ezt a sportot. A sziklamászást sem. Beszámoltam már pár kalandomról, majd’ mindegyikben megmásztam valamit, de számomra a mászás mindig a lecsúszáshoz szükséges rossz volt, amin úgy kell túl lenni, hogy maradjon erő a lényegre. Voltak olyan hegyek, amikről esetleg hallott olyan is, aki nem foglalkozik ilyesmivel, 17 évesen másztam meg a Matterhornt például, amire kifejezetten büszke vagyok, a déli falát megcsúszni a mai napig az “életcélom”. Amióta megtanultam snowboardozni, erre készülök, minden kalandom az oda vezető út egy-egy állomása tulajdonképpen. Nem tartom magam hegymászónak. Egypár dolgot azonban megtapasztaltam már ahhoz, hogy nyilatkozzak ez ügyben. Az Everestet megmászni (bár 6000méteren sem tartózkodtam még soha, nemhogy 8-on) NEM OLYAN, mint egy “maratonon hétezrediknek” lenni. Nagyon nem. Egy ilyen kaliberű hegynél két lehetőséged van: vagy megmászod, vagy nem. Az ÖSSZES egyéb forgatókönyv az, hogy ott döglesz meg. Bárki, aki arra vállalkozik, hogy ilyen esélyek mellett nekivágjon egy hegynek/falnak/barlangnak, maximális tiszteletet érdemel, beleértve a cikkek szerzőjét is, ha a csúcsot nem is látta még felülről.

Advertisement

Aki ezt a dolgot divatjamúltnak, nem kúlnak, unalmasnak, vagy tucatteljesítménynek látja vagy láttatja, nem tudja, hogy mit beszél, valaki olyan szájából, aki tudja, pedig igen furcsán hangzik. Hemingway szerint három valódi sport létezik a világon. Az autóversenyzés, a bikaviadal és a hegymászás. Van benne valami, bár bika előtt még nem álltam posztóval a kezemben.

Kedves András, én nem merészkednék odáig, hogy el merjem dönteni, mi az igazibb, a magashegyi mászás, vagy az óriás falak, meg aztán “hegymászásügyi szakértő” sem vagyok, de azt világosan látom, hogy kísérteni az Istent inkább ostobaság, mint követendő példa. 24 éve szólóztam először és utoljára, mert fent felejtettem egy kötélgyűrűt nem túl magasan, elpakoltunk már és túl csórók voltunk ahhoz, hogy otthagyjuk.Szerencsém volt. Inkább cipelem a zsákom összeszorított foggal feleslegesen (legutóbb 29kg-os volt, szidtam is magam rendesen, pedig csak 3390-re vittem fel), mint halok meg úgy, hogy kellett volna belőle valami. Inkább fordulok vissza ezerszer, mert visszafordulni bármennyiszer lehet, de meghalni csak egyszer hal az ember. Az pedig se nem szép, se nem kúl, se nem tiszteletre méltó, legfőképp nem követendő példa. Ezt egy olyan arcnak, mint te, tudnia kőn.

És persze mint mindig, no offense.

Advertisement

Üdvözlettel; Szurikáta elvtárs.