Nem szoktam ismert emberek haláláról megemlékezni blogon, nekrológot sem írta soha, ez sem az lesz, egyszerűen csak le kell írnom a szomorúságomat. Elhunyt Umberto Eco. Egy ideje olvasója voltam rovatának, a La bustina di minervának, és nem mellesleg A rózsa nevéről írtam a szakdolgozatomat, autentikusan egy olasz egyetemen.

Eco az egyik leghíresebb olasz tudós volt: modernizálta az olasz kultúrát, amiben az elmúlt hatvan évben folyamatosan jelen volt, a neve viszont remekművével, A rózsa nevével lett nemzetközileg is ismert. Idén januárban lett 84 éves; író, tudós, egyetemi docens volt. Alessandriában született, 1954-ben szerzett diplomát a Torinói Egyetemen filozófia szakon. De most nem is értem, miért erről írok, hiszen ezt mindenki tudhatja, ott van a wikipédia szócikk, hagyjuk a neten is fellelhető életrajzokat, inkább arról mesélek, mit jelentett nekem Eco.

Én a szakdolgozatomat A rózsa nevéről írtam, így Eco állandó téma lett az életemben; amikor olaszul beszéltem valakikkel, mármint olaszokkal, mindig szóba kerül a szakdolgozat. Az, hogy Eco és A rózsa neve volt a témám, többnyire döbbenetet és elismerést váltott ki mindenkiből. Többször megtörtént, még állásinterjúkon is, hogy rákérdeztek egy-egy részre, pl. hogy mit jelent a latin idézet a regény végén, és hogy azért ez egy nagyon komoly téma, ami mindenkit érdekel, meséljek már kicsit részletesebben róla. És azt is kérdezték, honnan jött az ötlet, hogy erről írjak, és mennyire volt nehéz elkészíteni a dolgozatomat.

Elmesélem.

Amikor az egyetemen először foglalkozni kezdetem azzal, hogy nekem egyszer majd szakdolgozatot is kell írnom, valahogyan éppen a kezembe került Eco Hogyan írjunk szakdolgozatot című műve. Jól szórakoztam olvasás közben, majd félretettem, és nem túl lelkesen választottam egy Ecohoz egyáltalán nem kapcsolódó szakdolgozati témát. Ezzel párhuzamosan akkoriban éppen azon dolgoztam kitartóan, hogy ösztöndíjjal Olaszországban tanulhassak, amivel egy régi álmom vált volna valóra. Csak hogy én nem olasz szakos voltam, így nem sok esélyem volt arra, hogy ösztöndíjat kapjak. Végül hosszabb utánajárással megtudtam, hogy amennyiben valamilyen olaszos szakdolgozati témát választok, pályázhatok én is. Szuper – gondoltam egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a pályázati határidő pár nap múlva lejár. Új témát kellett találnom, és mivel akkoriban olvastam A rózsa nevét, ami teljesen lenyűgözött, hát, ráböktem, hogy akkor nekem inkább ez lesz a témám. Az ösztöndíjat megkaptam, de ekkor még nem is sejtettem, mibe nyúltam bele.

Hogyan írjunk szakdolgozatot?

Az elutazásom előtti időszakban nem strapáltam túl magam, úgy gondoltam, majd helyben kezdek el mélyebben foglalkozni a témával. Az olasz szakdolgozati konzulensem az első találkozónkkor elárasztott egy halom szakirodalommal A rózsa nevéről. Én ekkor már elég jól beszéltem a nyelvet, így lelkesen ültem neki az első olasz nyelvű tanulmánynak (Instertestualitá e semiotica volt a címe), és néhány sor után majdnem lefordultam a székről. Az első hetekben ez többször megismétlődött, no, nem azért, mert valami egészen rendkívülit olvastam, hanem azért, mert fogalmam sem volt, mit olvasok. Nagyon szenvedtem ezekkel a szövegekkel nyelvileg, ahogyan azzal is, hogy olaszul is elolvassam a regényt, de egy idő után ráállt az agyam, megtanultam a szakszavakat, egyre kevésbé voltak nyelvi nehézségeim. Nagyon sok mindent megtudtam a regényről és Ecoról is, de összességében az történt, hogy bár nagyon élveztem a témában való elmélyülést, be kellett látnom: én ehhez a témához kevés vagyok, nagyon kevés. Egy olyan regényről, amiben benne van Eco teljes szemiotikai, történelmi és egyéb tudása, egy magamfajta nímandnak lehetetlen bármi maradandót összehoznia – ide jutottam, miután átrágtam magam több száz oldalnyi szakirodalmon.

Advertisement

Advertisement

Detektívtörténet, de valójában antidetektív regény, szemiotikai mű, középkori enciklopédia, posztmodern regény, történelmi regény, a középkori Sherlock, könyvek története, Arisztotelész és a Poétika, a rózsa szimbolikája, a vallás – ez mind A rózsa neve, újabb és újabb rétegek tárulnak fel.

Hány év kell ahhoz, hogy én ezt mindet átlássam és érdemben értelmezni is tudjam? – gondolkodtam magamban, majd nagyot haraptam a tramezzinimbe, és megállapítottam, hogy sikerült belenyúlnom az egyik legnehezebb regénybe. Naponta sok órát töltöttem a szakszövegek fordításával, és bár le voltam nyűgözve, közben meg túl nagy falat volt ez nekem. Témát már csak az ösztöndíj miatt sem változtathattam újra, így sikerült írnom egy gyenge szakdolgozatot annak ellenére, hogy szerintem sok munkát tettem bele. De így jár az, aki ilyen módon szembeszáll Umberto Ecoval, vagy valamiféle párbeszédet akar kezdeményezni Eco tudományával.

Tavaly fedeztem fel, hogy Econak van saját rovata a L’Espresson, amiben rendszeresen ír mindenféle aktuális témákról. Az első, amit olvastam tőle, teljesen magával ragadott, és ennek hangot is adtam. Ez volt az a szöveg, amiben a funkcionális analfabétákról emlékezett meg, illetve a díszdoktori címének átadásakor elhangzott mondatot magyarázta el azoknak, akik még mindig nem értik. A híressé vált kijelentés így hangzott:

A közösségi média egy sereg olyan gyengeelméjűnek is lehetőséget ad a véleménynyilvánításra, aki korábban csak a kocsmákban jutott szóhoz egy pohár bor után, anélkül, hogy kárt okozott volna a közösségnek. Gyorsan elhallgattatták őket, miközben most megkapják ugyanazt a véleménynyilvánítási lehetőséget, amit egy Nobel-díjas. A gyengeelméjűek inváziója ez.*

Aztán olvastam tőle azt a szövegét, amiben a kötőmódról ír, ami egy egyébként nem egyszerű, de nem is tanulhatatlan nyelvtani szerkezet, ellenben az olaszok egy része sem tudja helyesen használni, ezért állandó vita tárgya, hogy mi legyen vele. Erre a posztra reagáltam a blogomon, de ezt már olaszul írtam meg, mert a nyelvi poénok miatt így volt értelme, majd újra elolvastam olaszul Eco 40 szabályát arról, hogyan írjunk jól, és erről elkészítettem a saját fordításomat.

És visszaolvastam tőle sok-sok korábbi szöveget, és most olvasom szerzőtársai búcsúját a L’Espresson, és közben arra gondolok, hogy most már nem tudom majd többet elolvasni, mit gondol a világról, és ezt veszteségként élem meg. Most már és ebben a műfajban értem a szavait, lenyűgöz és szórakoztat egyszerre, talán felnőttem ahhoz, hogy Ecot olvassak. És most, hogy felnőttem hozzá és újra felfedeztem, ő elment, nem ír többet, és ha erre gondolok, nagyon szomorú leszek. Próbáltam valami vidámabb emlékemet felidézni a munkásságával és az írásaival kapcsolatban, csak nagyon nem megy ez most, ahogyan olvasom az addiokat az olasz oldalakon. Mindenkinek van róla egy története, és mindenki megrendült, olyan, mintha halálával lezárult volna egy korszak.

És hogy mit jelentett Umberto Eco?

Jelen lenni, igazán és érdemben jelen lenni, szórakoztatónak és érdekesnek lenni ilyen hosszú időn át, mindezt nem öncélúan tenni, megújulni, leültetni az olvasót, nagyon tudni, és okosan és jóra használni ezt a tudást, kritikusan és egyértelműen szólni, nyitottnak lenni, kiállni a saját vélemény mellett, de közben hagyni szabadon gondolkodni az olvasókat, sőt, erre esetenként fel is szólítani őket, akarni, hogy ők is gondolkodjanak, olykor játszani velük a szövegeken keresztül, és néha tréfamesterként, titokban, jólelkűen, szeretettel mosolyogni rajtuk – azt hiszem, ezt jelentette Umberto Eco.

Advertisement

Advertisement

És ez volt az, amiért én nagyon szerettem szakdolgozatot írni; még ha a belefektetett energiám nem is látszott meg a végeredményen, hálás vagyok, hogy közben rengeteget tanultam és fejlődtem korunk egyik legnagyobb zsenijének köszönhetően.

Addio, Sig. Eco – és most nemcsak puszta neveket markolunk.