A cím sugalmazásával ellentétben nem a saját családomról szeretnék írni, hanem egy filmről, egész pontosan Fekete Ibolya filmjéről. Albert ajánlotta még novemberben, és meglebegtette, hogy talán ír is róla, de végül mégsem írta meg, amit nagyon sajnálhattok.

Sajnos én nem tudom olyan szórakoztatóan rábeszélni titeket, hogy nézzétek meg a filmet, mint Albert tette volna, de higgyétek el, nem írt hülyeséget, amikor ezt írta:

Tegnap egyébként az új Fekete Ibolya-filmet néztem meg, az Anyám és más futóbolondok a családbólt, csodálatos cucc, mindenkinek ajánlom sok-sok szeretettel. Láttam, hogy a kritikusok zöme lepattant róla – üres lelkű népség! –, de ne rájuk hallgassatok, hanem rám.

A kritikusok véleményét szerencsére nem ismerem, de én is megerősíthetem, hogy ez egy olyan alkotása a magyar filmművészetnek, amit kár lenne kihagyni.

Advertisement

Advertisement

Fekete Ibolya nem tartozik a legtermékenyebb rendezők közé, de azt hiszem nem kell szégyenkeznie egy filmje miatt sem. Az előző rendezése, a Chico bizony már jó rég volt. 15 évvel ezelőtt. Azt a filmjét is nagyon szerettem, nem csak személyes ismeretségem révén Eduval, hanem azt gondolom, hogy filmként is egy nagyon jól megkomponált dráma született meg a filmben.

Az Anyám és más futóbolondok a családból a XX századon repít minket keresztül, öncélúan válogatva az egyes momentumokat, leginkább a történelem viharosabb eseményeiből merítve, de olyan nézőponttal kiegészítve, ami nem a magyar filmektől megszokott borongós hangulatú visszatekintés, hanem inkább tekinthető fanyar humornak, ugyanakkor nem esik bele abba a hibába, hogy vígjátékként mutassa be a kemény dolgokat (gondolok itt ellentétként Roberto Begnini holokausztos filmjére). Sőt olyan erős mondatokat ad a szereplői számára, amin inkább kényelmetlenül mosolygunk, mert érezzük, hogy ez nem vicc, hanem inkább szomorú valóság. Ilyen momentum például, amikor a Trianoni döntés után ül a család az asztal mellett, és beszélgetnek a jövőről. Az egyikőjük megkérdezi félve, “Akkor mi most kik vagyunk? Magyarok vagyunk?”. Ezen jót mosolyoghat az ember, és aztán eszébe jut 2004 decembere.

De a történelem bemutatása mellett nagyon jól fel van építve a főhősnő karaktere is (akit saját édesanyjáról mintázott a rendezőnő), akinek szerepében Ónodi Eszter sziporkázik, és az egyik legjobb színészi alakítást nyújtja, amit eddig láttam.

Advertisement

Végül ismét csak Alberthez tudok visszafordulni, hallgassatok rá, és nézzétek meg a filmet, amíg még játsszák a moziban!