Hegedűs Géza Milétoszi hajós c. ifjúsági regényében - melyet bizonyos logisztikai tévelyedések folyományaként 3. és 4. év végén is megkaptam a kitűnő tanulmányi eredményeimért - hangzik el Hérakleitosz, az epheszoszi bölcselő szájából az a mondat, amely egy életre meghatározta a sértődéshez, illetve mások megsértésének kérdéséhez való hozzáállásomat.

Mellékszál: az már nyilván csak engem jellemez, hogy egyértelműen különbséget éreztem a két, ugyanolyan kiadású, megjelenésű, illatú, szagú és állományú könyvem között, a 4.-est nagyon szerettem olvasni, a 3.-ost nem, az valahogy nem volt olyan jó. Mellékszál bezár.

Egyszóval hát az epheszoszi Hérakleitosz azt találja mondani Toxarisznak, könyvünk főhősének, hogy a bölcs embert nem lehet megsérteni, mert az igazság nem lehet sértő, a hazugság pedig nem számít. Mindenegybenblog-rajongói Facebook-nyelven szólva: ANNYIRA ÍGY VAN! A további következményei a dolognak igencsak számosak, és alapvető jelentőséggel bírók. Aki tehát megsértődik, az valószínűleg nem bölcs. Vagy azért, mert önmagának hazudva nem képes belátni egy igazságot az igazság kényelmetlen volta miatt, vagy azért, mert egy hazugságnak, esetleg tévedésnek jelentőséget tulajdonít. Különösen tréfás, enfarkába harapó kígyó jelleget és alakzatot vesz fel a jelenség, ha a sért(őd)és tárgya a másik fél szellemi képességeinek vélt szerény mértéke.

Advertisement

Egyszóval hát ha egy bunkó lehülyéz, diktátornak nevez vagy hataloméhes senkinek, és ezen te megsértődsz, akkor tényleg buta vagy. Ha nagyon buta vagy, akkor nem állsz meg itt, és a dolog tetézéseként ámokfutásba kezdhetsz. Amennyiben valamiféle hivatali hatalommal bírsz, ezzel mindenképp élj vissza, ha egyetlen lépéssel akarod igazolni nemcsak azt, hogy sötétebb vagy, mint az országúti vakond segge, hanem azt is, hogy rosszindulatú, kicsinyes és szűk látókörű. A másik félnek ekkor már tényleg semmi dolga azon kívül, hogy hátradőlve szemlélje, ahogy tökéletesen hülyét csinálsz magadból. Ha még ez sem elég, mindenképp hagyd figyelmen kívül az összes intő jelet, választott néped hangjait. Álmatlan éjszakádon alkoss nyilvánvalóan képtelen, ostoba és mélysötét, deklaráltan az adott személyre és helyzetre szabott új szabályokat, hirdesd fennen, és ne értsd, egyetlen pillanatra se értsd, hogy már réges-régen senki nem a te vélt vagy valós sérelmeid miatt háborog, hanem a kicsinyességeden, a hatalom iránti szomjadon, valamint azon, hogy egyetlen ellenség vagy rosszakaró nélkül, permanensen igazolod az eredeti állítást.

És én sajnálom. Én sajnállak. Önnön törpeségünk iszonyú teher, talán csak az osztrigaevés lehet szörnyűbb nála, vagy az az érzés, hogy akit szeretsz, Quimbyt hallgat. Én értem. És Hérakleitosz is. És elárulom, a végére Toxarisz is megérti, ha lassan is. Pedig nem buta. Csak annyira, hogy annak tűnjön.