A Konc szerkeszősége ezzel a cikkel emlékszik meg a csernobili katasztrófáról. Nem szólunk a történtekről, politikáról, nem keresünk felelőst, csak összeszedjük a közös emlékeket.

Caliban:

1986 április 26-án emlékeim szerint laza napot tartottunk. Kialudtam magam, utána játszottam a szomszéd sráccal, olvasgattam és nagyon örültem, hogy a következő hét rövidebb lesz, nem voltam túl lelkes iskolábajáró. Természetesen semmit nem tudtam arról, hogy tőlem körülbelül ezer kilométerre emberek küzdenek nagyon-nagyon sok másik ember életéért és egészségéért, és Gorbacsov saját véleménye szerint elkezdődött a Szovjetúnió összeomlása.

Advertisement

Anyám újságíró volt, hamar eljutottak hozzá a nyilvánosságnak tiltott hírek. Legfeljebb négy nappal később én már tudtam, hogy nem szabad zöldséget enni, ne legyek túl sokat odakint és semmi, de semmi esetre sem szabad elmenni a május elsejei felvonulásra. Nem, mintha nagy vonulók lettünk volna, de mégis. Persze diszkréten megpróbált szólni az egész családnak, már sajnos nem emlékszem, milyen eredménnyel. Én is megpróbáltam szólni az osztálytársaknak, de persze senki nem hitt nekem, viszont legalább nem kaptam intőt sem.

Andy Landy egy zenét választott a témához:

Chuck Finley:

Még szüleim ötéves tervében sem szerepeltem, amikor bekövetkezett a katasztrófa, és ez utóbbival nem a születésemre célzok, az évekkel később történt. Személyes tapasztalatról ezért hát nem tudok mesélni. Arról viszont igen, hogy az energetika iránt némileg érdeklődőként belegondoltam már párszor, hogy mi lenne, ha egy közeli atomerőmű, szakkifejezéssel élve, megmakkanna, és nem igazán vannak kész válaszaim. Vannak viszont helyettük kérdéseim.

Advertisement

Vajon kellő tájékoztatást kapna a lakosság? Lehetne hinni a hivatalos közleményeknek? Lenne lehetőségem időben elhagyni a veszélyeztetett területet? És mi lenne utána, ha netán túlélném az egész őrületet? Lennének maradandó egészségügyi és egyéb hatásai rám? És lehetne folytatni a kérdések sorát..., az biztos, hogy csontvelőig hatoló rettegés fogna el. Az atomerőmű nem játék, még csak nem is medve.

Remélem, hogy sosem tudom meg ezekre a választ, és bízom benne, hogy azért, mert nem lesz több hasonló eset sem itt, sem másutt. Mert a megfelelő szabályok és azok betartása mellett erre akár még van is esély. A veszélyei ellenére nem vagyok az atomenergia ellenzője, de támogatni csak akkor tudom, ha a politikai erőviszonyok, illetve az általános emberi hülyeség helyett a józan ész dönt róla az atomerőművek felépítése előtt, építésekor és hasznos élettartama alatt, na meg akkor is, amikor bezárjuk őket.

Bagaméri:

Az én csernobilos emlékem annyira homályos, hogy azon is meglepődtem, hogy van. A baleset idején épp hatodikos voltam, és azon kívül, hogy ébredő szexualitásom próbáltam felfedezni (értsd a lányokat hesszeltük), nem sok dologra emlékszem abból az időszakból.
Így azt sem tudom, hogy mikor jutott el hozzánk, de az tuti, hogy felénk (Szabolcsban) senki nem osztogatott jódtablettát. Vagy a szüleim titkolták el ügyesen. Valószínűleg ekkor is a földünkön dolgoztunk, mint minden szabad hétvégénken, a szüleim kétkezimunkás fizetéséből ugyanis nem nagyon lehetett megélnie egy öttagú családnak. Az biztos, hogy ekkor már nem volt meg a Wartburgunk (kellett a pénz a földre meg az állatokra), az öcsémnek - a mozgássérült állapota miatt - államilag megígért Trabantot pedig még nem kaptuk meg (majd csak 3 év múlva).
Szóval ez a ne menjünk a napra, meg mossuk meg a zöldségeket tanácsokat csak most olvasom, hogy voltak, az tuti, hogy a mi családunk nem nagyon foglalkozott ezzel, maximum az időjárás elromlásának okozójának tekintette a balesetet.

Klinkerhoffen:

A sármelléki szovjet katonai repülőtér tőlünk légvonalban hat-hét kilométerre volt. Pontosabban a kertünk végében, égtáj szerint észak- észak-nyugatra. Egész kicsi korunktól, a mindennapok szerves részét képezte, hogy a leszállóívre kanyarodó gépek, 1000-1500 méter magasan, megremegtették az amúgy sem túl jó állapotúnak örvendő házunk, nagyanyám szalmaképeivel teleaggatott szobáinak falait. Volt egy zsebkönyvem, keleti és nyugati katonai gépekről. Ebből puskáztam ki, hogy az oroszok Mig-23-asokkal, és Mig-29-esekkel vegzálták nagyanyám szalmából, fekete kartonlapra ragasztott, afrikai, női fejtanulmányát. Ha Mig-21-esek is kergetőztek felettünk, az azt jelentette, hogy a közeli, taszári reptér magyar gépjeivel tartottak közös, elfogást, légi harcot szimuláló gyakorlatokat. Aktív repülős élet folyt, az itt ecsetelt égi játékok, mindennapos események voltak. Aztán elérkeztek „azok” a hetek, a hallgatás napjaival. Mivel 10 éves lehettem, nem sokat fogtam fel az egészből. Azt azonban talán mégis, hogy előbb értek el hozzánk a pletykák, mint a hivatalos, megerősített hírek.

Na és a pletykák természetüknél fogva nagyon túlzók tudtak lenni, itt azonban nem nagyon volt hova licitálni (mint később kiderült). Emlékszem már javában duzzadtak az eprek, fejesedtek a saláták, amikor tudatosult mindenkiben, hogy elég nagy gebasz van legfőbb szövetségesünknél. Állandó esti program volt, hogy a kútba helyezett búvárszivattyún keresztül locsoltuk a konyhakertet. Akkor viszont nehezteltünk picit, amikor anyánk kiadta, hogy csak a vezetékes vizet használhatjuk, a kútból szivattyúzott vizet nem. Ez többlet munkát jelentett, mert a csaptól már nem ért ki a slag a kertig. Vödör és kanna, egyik a másik után... Emlékszem, hogy hergeljük anyánkat, hogy visszavágjunk valamiképp, a Zúg a Volgát énekeltük, a kalimpáló, vízzel teli vödrökkel a kezünkben. Nyugaton lapos volt a horizont, a lenyugvó nap pedig néha hatalmas. Ha ügyesek voltunk, kis üveges, márka meggyet kaptunk, amin át - mielőtt belekortyoltunk volna – a lenyugvó napot kémleltük. Azokban a napokban, hetekben anyánk szigorúbban ellenőrizte fürdésünk alaposságát: „Elég koszos az a víz?” A salátát úgy agyonmosta szegény, hogy spenótfőzelékbe inkább illett volna az, ami abból a szerencsétlen évjáratú növényből megmaradt, mint salátába. Ami azonban azokban a napokban a legszembetűnőbb volt, a csend volt. Nem cikáztak az égen szövetséges gépek. Egy sem. Hogy mitől féltek? A sugárfelhőtől, vagy a dühödt magyar paraszt ég felé dobott, pörgő-forgó kapanyelétől? Legalább a meggylén keresztül kémlelt napkorongba nem rondítottak bele a kergetőző, dübörgő Migek sziluettjei. Ennek örültünk.