Nem hiszek a csodákban. Soha nem is hittem. Kisfiú koromban sem lehetett kábítani mindenféle hülyeséggel, nem vettem be. Sosem gondoltam, hogy létezik a Mikulás és a csukott ajtón keresztül kiszűrődő siessmárok meg picsábaacsillagszórók sem arra engedtek következtetni, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. Ma mégis alapjainál kezdett repedezni kételkedésem gránitoszlopa.

Tegnap elég erős estém volt, átugrott egy jóbarátom, hozott őzcombot, dumálgattunk, majd spontán olyan durva lett a folytatás, hogy fel-felvillanó emlék-képkockácskákból tudom csak összerakni, hogy mi történhetett. Így is akkora a hézag, hogy ha ma reggel valahol ázsiában ébredtem volna fel egy jégkockákkal teli kádban, vese nélkül, az sem lett volna különösebben nagy meglepetés. Az, hogy az őzcombot megtaláltam a mélyhűtőben legalább egy biztos pont, ez a valóban megtörtént, némi aggodalomra ad okot, hogy akkor valószínűleg a többi dolog is amit fel tudok idézni.

Advertisement

Letántorogtam az alsó szintre, a látásom hullámzott (egyszerűen nincs rá jobb szó). Semmilyen más megoldást nem láttam, hogy letépjem magamról a Deutsch Tamás-maszkot amitől annyira megijedtem a fürdőszobában, minthogy iszom egy brutális kávét.

Kávé sehol. Nincs. Üres a tartórekesz. Tettem néhány tétova mozdulatot, bent rekedtek a szavak, csak skarlátvörös tekintetem kérlelte az asszonyt, hogy tegyen valamit, vagy sírva fakadok. A széttárt kezek nem nyújtottak vigasztalást, a tettek mezejére léptem.

Kipakoltam mindent a konyhaszekrényből, az összes elfeledett lekvár, azonosíthatatlan, sosem igényelt nemtommi és egy csomó nemfinom keksz gyűjteményként sorakozott a munkapulton. Az asszony ezen a ponton feladta a próbálkozást, hogy megértse a viselkedésem, elment dolgozni. Magunkra maradtunk. Én és a kávé utáni sóvárgásom. Még a Guszti is kiment napozni, nem bírja az ilyen jellegű feszültséget. Nem adtam fel. Nem volt semmilyen kézzelfogható ok, ami miatt a remélhettem, hogy kávét találok, mi nem vagyunk az instant kávéporok támogatói, sosem vásároltam ilyet, még utazáshoz sem. Egyedül az intuíció hajtott. Egy furcsa, irracionális érzés, ami azt mondatta velem, hogy mégsem kell a falu kávézójában kitenni az arcomat ebek harmincadjára egy technikai-offroad pályabejárást követően. A remény hal meg utoljára.

Advertisement

Aztán megtaláltam. A melós srácok felejthették itt, úgy 3 éve, a felső szekrény, egyikünk számára sem elérhető, poros hátsó sarkában várta nagy pillanatát. Mohón csavartam le a kupakot..sajnos túl régóta várt. Pókhálószerű, furcsa szövet fogta össze a megváltást jelentő kávészemcséket. Valahol a távolban felhangzott egy gúnyos nevetés..

A világon bárki itt adta volna fel a további keresést, megadva magát a kegyetlen sorsnak. De nem én. Nem ezt mondatta velem a belső hang. Az nem lehet, hogy ilyen nagy erőfeszítés ekkora csalódással járjon. Visszamásztam a konyhapultra, még egyszer, utoljára, azzal a biztos elhatározással, hogy ha nem járok sikerrel, akkor bizony levetem magam a 90cm-es mélységbe. És akkor, a remény elvesztése előtti utolsó miliszekundumban megtörtént a csoda. Megláttam. Ott pihent, érintetlenül. Egy pillanatra még látni véltem Buddy Jesus ujjainak párás körvonalait az üveg oldalán, gyanúsan pormentes is volt a környezetéhez képest. Kinyitottam. A vadonatúj üvegben gyönyörű, szennyeződésmentes neszkávészemek peregtek vidáman rámkacsintva. “Bátran...”szólt a hang és én nem fogtam vissza magam. A hála és a szemszárazság okozta könnyek összekeveredve csorogtak le puffadt arcomon, köszönetet rebegve egy felsőbb hatalomnak kanalaztam nagyvonalúan alsó harmadáig a bögrémet. A vízforraló kattanását már elnyomta a fejemben felcsendülő Cantaloop instrumentális változata.

Soha életemben nem ittam még ilyen jó kávét. Nincs az a cibetmacskasegg, ami akár megközelítőleg is olyan aromát fermentál, mint amilyet a szükség. Megható pillanat volt. Legszívesebben két kézzel markoltam volna meg a bögrét, ha nem tartanám a világ legvisszataszítóbb reklámgesztusának.

Csoda történt ma reggel, ez nyilvánvaló.