Oda jutottunk, hogy a tudomány határainak feszegetése és a valósághűnek hitt sorozatok elvették az emberek eszét.

Több mint hétszáz epizódnyi Helyszínelők után úgy érzem, hogy egyrészt csalódnék, ha Miamiba látogatva nem találkoznék a H2-es Hummer terepjáró-paródiájában napszemüvegét éppen csőre töltő David Caruso-val, másrészt tudom, hogy New York közepes fényerejű és szürkészöld, harmadrészt evidens, hogy a rosszalkodás nem minden esetben marad Las Vegasban, vagy nagyon: a börtön falai között. De jár még ezeknél is fontosabb útravaló is a kábé ötszáz óra után: a DNS mint bizonyíték mindenek felett áll.

Na persze, ha tévésorozatoknak mindent elhiszünk, akkor nagy bajban vagyunk. És sajnos úgy néz ki, hogy sok mindent elhiszünk.

Advertisement

A DNS alapvetően tényleg olyat tud, amit más bizonyítást segítő tényező nem. Ha kellő mennyiségű, helyesen begyűjtött, tárolt és feldolgozott mintából alkotott DNS-profilt a gyanúsított mintájából felállított profil mellé teszünk, és a kettő egyértelműen egyezik, hát akkor tényleg elmondhatjuk, hogy egy kevés odakerült a gyanúsítottunkból a mintavétel helyére.

És akkor máris az a helyzet, hogy nem azt írtam, hogy “a gyilkos minden bizonnyal Kovács úr”.

Ezer körülmény tudja árnyalni a helyzetet. Ha például az áldozat körme alól sikerült kimutatni Kovács urat, akkor nyilván ő a gyilkos. Vagy nem.

Advertisement

Raveesh Kumra gyilkosa sem Lukis Anderson volt, viszont mindkettejük segítségére ugyanazok a mentősök érkeztek, és ujjaikra ugyanazt a véroxigénmérőt csíptették, pedig mennyire jól hangzik a tárgyalóteremben, hogy a hajléktalan megölte a milliárdost. Azonban az előbbi éppen eszméletlen volt a kórházban, míg az utóbbi épp megfulladt.

És ez csak a DNS egyik fontos problémájára hívja fel a figyelmet, arra, hogy kontextus nélkül hiába szinte tökéletes a DNS alapú azonosítás. Arra nem figyelmeztet – megtették azt más esetek dögivel –, hogy önmagában, maga a “DNS-tudomány” sem abszolút és sziklaszilárd.

Ahogy az előbb írtam, sok Kovács úr-mintából valóban tök jól ki tudjuk mutatni Kovács urat, de már ott tartunk, hogy számos komplexebb esetben is kimutatták, de legalábbis “nem tudták egyértelműen állítani, hogy nem mutatták ki”, mondjuk Kovácsné, Tóth, Valaki, Bárki és Talán Még Valaki közül. Mondjuk egy szobában és az áldozaton. És ez a “nem merjük mondani, hogy nem” nem is egy tévesen kiszabott büntetés alapja volt.

Hiszen a DNS tudományos, egzakt, tuti. Na ja. kicsit nézzük meg, hogy miről is van szó, ha nem is egy biológus, de egy átlag újságolvasó (ez én lennék) igényességével.

Egy kis biosz

Az senkinek sem lesz újdonság, hogy leginkább sejtekből, azok által felépített szövetekből, szervekből állunk össze. A sok CSI-sorozat révén az is megvan, hogy könnyedén hátra tudunk hagyni ezekből, mármint a sejtjeinkből egy keveset – hülyén is nézne ki, ha csak úgy elpottyantanánk egy vesét. Ezekben a sejtekben pedig ott van a DNS, ami, ha nagyon leegyszerűsítjük, azt az biológiai információt tartalmazza, amit szüleinktől kaptunk. Az viszont már eleve nagyon bohókásan hangzik, hogy “a DNS”. Az, hogy pontosan hol van a sejtben DNS, legyen most tökmindegy, az viszont ne, hogy úgy köbö miféle formában tud jelen lenni, sőt, hogy egyáltalán micsoda. Teljes, spanyol nemesi hosszúságú nevén dezoxiribonukleinsavról van szó, ami nem úgy az, ami, mint a kénsav, hogy tulajdonképp egy képlettel leírható, hanem, nem meglepően pont annyira egyedi, mint mi magunk, akiket “kódol”. A kis – de molekulának nagy – DNS-molekuláink a sejt bizonyos életszakaszában jellegzetes szerkezetekbe, hisztonoknak nevezett fehérjékkel együtt, kromoszómákba tömörülnek, és túlegyszerűsítve a dolgot, sejtmagonként van belőlük 23 pár, páronként egy aputól és egy anyutól, mármint ezeket már mi magunk csináltuk, ahogyan lényegében saját magunkat is, mert csak egy-egy eredeti példányt kaptunk. Szóval azt már látjuk, hogy “a DNS-ünkről” beszélni kicsit egyszerűsítő, de egyben egyáltalán nem téves, hiszen, habár több molekuláról van szó, azokból egy “készlet” egyként adja meg, hogy házinyúlról vagy házisárkányról van-e szó, ha visszanagyítunk a szabad szemmel látható léptékre. A DNS egyébként egy eléggé nagy valami lenne, ha kitekernénk össze-vissza tekergő kettős hélix alakjából (méterekre gondoljunk), és jelenlegi tudásunk szerint vannak olyan részei (helyek, lókuszok), ahol a gének csücsülnek, amelyeknek egyértelmű, lényegi szerepük van, konkrét fehérjéket kódolnak, ezek alapján dől el, hogy mondjuk van májunk, vagy épp piros lett a szemünk. Ja nem, utóbbinak az átmulatott éjszaka a közvetlen oka. Egy génből az apu-anyu hozzájárulás miatt kettőnk van, és egy génnek emberről emberre különféle változatai lehetnek, ezek az allélok. És vannak olyan részei is a DNS-nek, amelyeknek, habár az újabb kutatások szerint ugyan több szerepük van, mint korábban gondoltuk, alapvetően sok mindenre nem jók jelenlegi ismereteink szerint, viszont a szíeszáj Igazságügyi Genetikus Szakértő (CSI:IGSZ, az egyszerűség és a vicc kedvéért) ezek alapján tud nagy biztonsággal azonosítani minket. Ezek a részek olyanok, amelyekben jellemzően rövid szakaszok ismétlődnek, és nem mindenkinél ugyanannyiszor.

Hogy pontosan mit és hogyan vizsgál CSI:IGSZ, azt még nézzük meg egy kicsit, aztán pedig jöhet a lényeg, az, hogy hol tévedhet, és hol nem is gondolná, hogy esetleg téved. Nyilván nem az van, hogy legombolyítja a dezoxiribonukleinsavat, és aztán nagyítóval-zseblámpával megnézegeti, annál kicsit összetettebb a folyamat. Leegyszerűsítve az történik, hogy első körben a megfelelő állapotba hozza a mintát, majd hozzáad ezt-azt. Ez az ez-az olyan speciális vegyületeket, primereket jelent, amelyek hozzákapcsolódnak a nekik megfelelő ismétlődő DNS-szakaszokhoz, és szépen nagyon sokszor lemásolgatják őket, teljes hosszukban, a CSI:IGSZ készüléke által biztosított megfelelő körülmények között. Ezután elektromos áram segítségével végigfuttatják némi gélen (gélelektroforezis), és itt jön a varázslat. Az, hogy mennyire “mozgékony” az adott személy esetében az ismétlődésekből álló DNS-szakasz, a szakasz hosszától, az ismétlődések számától függ. A mai legmodernebb technológiákkal ez az egész szuperül gépesített, egy rakat minta vizsgálható párhuzamosan, ilyesmi. Szóval a helyszínelős filmek annyira azért nem csúsztatnak a folyamat gyorsaságát illetően. Egyetlen ismétlődő szakasz ismétlődéseinek a száma eléggé sok embernél azonos, de, ha több helyet vizsgálunk, akkor az ismétlődésszámok már sokkal inkább egyénre szabottak. A korábban az USA-ban alkalmazott 13 lókuszos profilok esetében az elméleti valószínűsége annak, hogy valakivel egyezünk, kb. egy az ezer milliárdhoz, ami ugye egészen kicsi. És akkor itt szokás közbevetni, hogy de azért annyira forrón ne együk DNS-t, és tényleg ne.

Advertisement

Hogy minél jobban leplezzem hozzá nem értésemet, igyekeztem számokat nem nagyon írni, ahogy a konkrét eljárásokat is csak úgy nagyjából mutattam be, most pedig, építve minderre, jöjjön még néhány eset, amelynek a valósággal való egyezés nem a véletlen műve.

Némi tanmese

A DNS-es ördögűzés örök klasszikusát hagyhattam volna a végére is, de talán így, in medias res túlesni rajta sem olyan rossz. Európa szerte tizenöt éven át kergettek egy sorozatgyilkost, aki a legváltozatosabb helyeken csapott le áldozataira, és Heilbronn fantomjaként híresült el. Nos, valójában a minta begyűjtésére szolgáló speciális fülpiszkák már gyári extraként tartalmazták az egyik gyári dolgozó genetikai információit, így végül, jobb később, mint soha, 2009-ben kiderült, hogy nem érdemes tovább keresni a fantomot.

Advertisement

Míg az előbbi esetben legalább nem tévesen azonosítottak valakit, Josiah Sutton, és vélt tettestársa, Gregory Adams már kevésbé úszta meg, ha nincs némi szerencséjük a szerencsétlenségben. Utóbbiból Sutton többet kapott, négy évet ült, míg kiderült, hogy DNS alapján aligha mondható ki az érintettsége. A kiváló houstoni analízis szerint 3 személy DNS-e volt azonosítható az áldozattól vett mintán, és Suttoné „konzisztens” volt a mintával, bármit is jelentsen ez. Hát, Sutton megtudta, hogy mit jelent.

A houstoni CBS partner, a KHOU 11 műsorában több, folyamatban lévő ügyben sikerült bizonyítani, hogy a vádlott ártatlan. Ezt látva, Sutton anyja felkereste a csatornát, ahol William Thompsonhoz irányították. A 80-as évek óta aktívan DNS-szkeptikus professzor közbenjárására végül kiderült, hogy teljesen téves volt az igazságügyi szakértői munka, később pedig a valódi tettes is meglett a CODIS (Combined DNA Index System, igen, ez nem csak a mesékben van) adatbázison keresztül. Sőt, ezt az egészet fokozhatjuk még azzal, hogy kiderült, rendszerszintű problémák voltak a houstoni igazságügyi laborban. Jobb bele sem gondolni, mennyi ítéletet befolyásoltak ezzel a nem megfelelő irányban. Sutton és Adams egyébként egyrészt rendelkeztek alibivel, másrészt nem is illett rájuk a személyleírás, az áldozat viszont felismerni vélte őket az utcán. Kontextus, kontextus, mormolja a kis belső hangunk, ugye?

Eleonora Knoernschild esetét harminc évvel meggyilkolása után vették elő, erre már nem csak egy sorozatcím-fordító mondja, hogy döglött akta. Nem mondta azonban ezt Dan Fahnestock, aki nagy magabiztossággal vett elő egy mindaddig érdektelen tárgyat az évtizedek óta őrzött potenciális bizonyítékok közül, és gondolta azt, hogy megtalálta a tettest Brian McBenge személyében, sőt, még testvérét Cecilt is valahogy odaképzelte a bűncselekmény helyszínére. De még hogy! Előbbit egy sajtpapírról kimutatott DNS, illetve egy, a konyhai hűtőszekrényen lévő részleges ujjlenyomat révén kapta el, utóbbit pedig egy, a háztól több utcányira megtalált harisnya alapján. Az már csak apró részletkérdés, hogy a sajtpapír valószínűleg a hűtőszerelőnek a gyilkosság előtt nem túl régen történt ténykedése következtében látott napvilágot, az ujjlenyomat meg, habár már addigra szakítottak Konernschild lányával, bármikor odakerülhetett, és sokáig ott is maradhatott. A harisnyáról meg pont úgy nem lehet megmondani, hogy mit keresett a háztól távol, ahogyan azt sem, hogy mit keresett rajta Cecile McBenge DNS-e. Főleg, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy a McBenge testvéreket sikerült-e kimutatni a maguk biológiai valójában, ugyanis messze nem egy egyértelmű, 13 alléllos egyezésről van szó, hanem arról, hogy eleve Cecile és az áldozat 7 allélban is egyeznek, szóval egy degradálódott, pláne kevert mintában csodadoktor legyen, aki megmondja, hogy melyikük van jelen. Azzal fokozhatjuk még ezt, hogy annak idejébe’ a Brockmeyer nevű helyszínelő eleve nem túl szabályosan végezte a munkáját. Lehetne még sorolni, hogy ki, hol mennyit tévedett, persze azt is lehet mondani, hogy de hát Brian McBenge-nek van némi tolvajmúltja, és az is lehet, hogy a McBenge testvérek ölték meg Eleonora Knoernschild-ot, de az kétségtelen, hogy egy igencsak bizonytalan lábakon álló, bizonyításra lényegében alkalmatlan DNS-bizonyíték áll karöltve némi nehezen alátámasztható kontextussal. Ez így minden, csak nem tudományos.

Szemezgetés számokból

Márpedig DNS-bizonyítékra van igény, nem is kicsi. Egy felmérés szerint az esküdtek ¾-e DNS-bizonyítékot vár, igaz, az ítélkezést végül ez nem befolyásolja a konkrét kutatás szerint, nem úgy egy másik felmérés esetében, ahol arra jutottak a kutatók, hogy kétszeres valószínűséggel juttatja egy DNS-bizonyíték tárgyalásig az adott ügyet, és háromszoros mértékben találják bűnösnek a vádlottat. Ugyanezek a valószínűségek gyilkosságoknál már 14- és 22-szeresek.

Advertisement

Ami igencsak aggályos, hogy a vádlottak és védőik annyira tartanak a DNS-től, hogy ez a félelem sokszor önmagában elég a nem feltétlenül valóságot fedő vallomáshoz, tehát akár egy téves ítélethez is.

És akkor dobálózzunk még egy picit a számokkal!

A DNS pont a szubjektivitást zárná ki, ehhez képest egy konkrét ügy esetében az eredeti igazságügyi szakértői álláspont alapján nem volt kizárható a vádlott érintettsége, miközben a mintát megvizsgáltatva 17 független laborral, az eredmény némileg zavarba ejtő: 1 szerint nem zárható ki, 4 szerint nem dönthető el, 12 szerint kizárható. És jobb esetben nem duruzsolták CSI:IGSZ fülébe a nyomozók és ügyészek, hogy mennyire cukipofa volt az áldozat, és mennyire csúnyán elbánt vele a tettes, és, hogy a vádlott egy mennyire gonosz ember.

Advertisement

Nagy kedvencem lett a kézfogás-kísérlet egyébként, aminek a lényege az, hogy 2 perc kézfogás után egy kést is meg kellett fogni. Az esetek 85 százalékában kimutatták a másik felet is, 20%-ban pedig csak őt. Úgyhogy némi kézen fogva sétálás után máris nem egyértelmű, hogy ki szúrta le azt, aki épp le lett szúrva. Mondjuk nem tudom, mennyire szokás kézen fogva sétálás után leszúrni valakit.

Az általam egyébként eddig leginkább csak a pontos időt szolgáltató time.nist.gov doménről ismerős National Institute of Standards and Technology kutatása is tanulságos. 108 labornak küldtek ki egy 3 hozzájárulóból alkotott mintát, amelyet össze kellett vetni a gyanúsítottéval. 6 eltalálta, hogy nincs benne a keverékben a gyanúsított, 70% szerint benne lehetett, 24% szerint nem volt eldönthető.

Szóval jó dolog az objektív tudomány, kár, hogy a kevert mintáknál már inkább kapunk választ arra, hogy mire gondolhatott a költő, mint arra, hogy pontosan mit is látunk, főleg, ha kevés mintából dolgozunk. Itt már olyan szintű statisztikai okoskodásra van szükség, hogy leginkább nem is szabadna emberre bízni a döntést.

Legyen Ön is gyanúsított!

Ilyenkor szokás azt mondani, hogy Vágó úr, a számítógép segítségét kérem (igen, tényleg elsütöttem ezt a hatalmas szófordulatot...). A TrueAllele és az FST (Forensic Statistical Tool) meg is oldja a problémát. Vagyis nem, helyette generál másikat. Ezek a szoftverek a mintákból készített profilokat elemezgetik, vetegetik össze más profilokkal, és mondják meg, hogy mekkora valószínűséggel van a mintában a gyanúsított. Ez pedig azért problémás, mert nem feltétlenül van ennek elfogadott módja. Mert bár az induktív statisztika egzakt a maga módján annyira, amennyire csak lehet, de nem mindegy, milyen számokkal etetjük meg, és hogyan értelmezzük azt, amit kiköpött. Ezek a szoftverek pedig zárt forráskódúak. Habár az alapul szolgáló matekot publikálta például a TrueAllele fejlesztője, azért teljesen mégsem tudjuk, hogy mégis miért úgy dönt a gép, ahogy. Az irány egyébként nem rossz, létezik is már egy nyílt forráskódú megoldás, az LRmixStudio, úgyhogy semmiképp sem kell elvetni a több személy DNS-ét tartalmazó minták elemzésének bírósági felhasználását, de, ha valamikor elkerülhetetlen, akkor az ilyen esetek azok, amelyeknél figyelni kell arra, hogy a DNS önmagában így nem túl alkalmas bizonyításra.

Advertisement

A statisztikával az a baj, hogy attól még, hogy sok milliárd emberből csak egynek van olyan DNS-e, amilyen, nem jelenti azt, hogy a most élő emberekből kiválasztva egy milliárdot, csak egynek lesz olyan. És akkor még nem is kell olyasmivel poénkodni, hogy mondjuk egypetéjű ikrekről beszélünk. Egy arizonai állami alkalmazott 122 DNS-párt talált egy 65.439 db-os nyilvántartásban, ami 9-nél több helyen egyezett a 13-ból, ebből 20 pár 10, és 1-1 pár 11 ill. 12 helyen egyezett, márpedig ennyire már bőven azt szokás mondani, hogy érdemes foglalkozni vele, a CODIS-keresésekhez ugye 10 lókusz kimutatása szükséges (illetve volt szükséges korábban, a 13 vizsgált helyről 20-ra bővítés nem tudom, változtatott-e ezen). Az illinois-i adatbázisban például 220.000 profilból 903 pár egyezett 9-nél több helyen egy vizsgálat eredményei szerint. Aztán látva ezt, vagy csak úgy véletlenül befejezték az ilyen irányú kutatásokat. Erre már bőven lehet gyártani a konteókat.

Bármennyire is tudományos a DNS alapú bizonyítás, a példák (bőven azokon túl, amelyekből szemezgettem) azt mutatják, hogy sokszor elemi szabályokat sem tartanak be azok, akik alkalmazzák, illetve a tudományos és technológiai fejlődés már egészen összetett, vagy éppen nagyon kis mintákból történő azonosítást is lehetővé próbál tenni, ami már merészen túlmutat az egyértelműen elfogadotton. Az igény viszont egyre nagyobb arra, hogy legyen DNS-bizonyíték is, a tévésorozatok miatt pedig talán túlzott tudomány(osság)ba vetett bizalmat, és feltételezett hozzáértést is adnak a bizonyítási eljárásban és az ítélkezésben részt vevőknek. Nem szabad tehát elfelejteni, hogy a DNS nagyon sok bűnöst talált meg úgy, hogy más módszer arra önmagában nem volt képes, és mentett fel sok tévesen vádolt embert is, de semmiképp sem mindenható.


Az alábbi cikkeket használtam fel többek közt a fentiekhez:

Na meg a Wikipedia minden vonatkozó cikkét, angolul, magyarul.

És javaslom magyarul ezeket: