Autisztikus jegyekkel megáldva-megverve létezni kicsit olyan érzés, mint nőjogi aktivistának lenni Éticsigafalva színhermafrodita közösségében: egyszerűen már az alapoktól kezdve tökéletesen érthetetlen számodra az egész. Hogy aztán autistának lenni milyen érzés, arról meg végképp csak találgathatunk. Nem, az autista beszámolók parasztvakító porhintések, az autista nem tud arról beszélni, milyen autistának lenni. Fogadjuk ezt el, mindenkinek könnyebb. Ugyanakkor ennek a spektrumnak (Nem véletlenül használom ám ezt a szót!) a legenyhébb megnyilvánulású végén sem könnyű az élet.


Ott vannak mindjárt a falevelek. Na most, másnak talán ez nem szúr szemet, de a falevelek nemcsak hogy összevissza állnak a térben (ezt idővel megszokja az ember), de még csak nem is ugyanazon a lapjukon! Ez - higgyétek el - olykor elviselhetetlenül elviselhetetlen. Egy csomó falevél, és némelyik a fonákjáról látszik, némelyik meg a színéről. Rohadtul kegyetlen a természet. És ilyen problémából sokkal több van, mint azt a kívülálló képzelné. Különböző színű házak, furcsán parkoló autók, és a fésű, aminek különböznek a fogai.

Advertisement

Ott van aztán az érintés. Társadalmunk az anya-gyerek kapcsolatban (de pl. párkapcsolatokban is) erősen preferálja az érintésen alapuló érzelemnyilvánítást. Alkalmanként ez jó. Sokszor viszonylag elviselhető, de többnyire borzalmas érzés. Az embereket általában szeretjük. Az emberiség nagy és nemes és minden jóra hivatott. Csak az embereket vetjük meg konkrétan. Képesek vagyunk kulturáltan mosolyogni, akár kiemelkedően jók lehetünk a személyes szimpátián alapuló, felszínes munkakapcsolatok üzemi hőfokon tartásában (ennek fő oka, hogy nem kötődünk érzelmileg a legtöbbekhez), de a tényleges személyek leginkább taszítanak. Unalmasak, érdektelenek, kiismerhetőek, és majdnem mindig elvárják, hogy foglalkozzunk velük. Ezért nem nyitunk ajtót. Senkinek. Nem érdekel, hogy kopog. A csengőt már 3 éve kikötöttük, az ajtó kopogásmentes bevonattal való ellátását is tervezzük egy ideje. Ne kopogj, mert fölösleges. Ha mégis, mert elromlott a mosógépünk, akkor búvárruhában gyere. Tudom, hogy nem tudod, de büdös vagy. Mert emberszagod van. Persze engedményt kell tennünk, hiszen a mi mosógépünk, de hidd el, csak azért szóltunk most is, mert már minden ruhánk elfogyott. Először, naivan, még azt hittük, hogy talán az életünk lesz elég rövid, vagy legalább a ruhánk elég sok, hogy kitartson. Mostanra beláttuk, zokogva és toporzékolva, hogy be kell téged engednünk. Tehát ahogy kértem: búvárruhában gyere. Így is, úgy is fertőtleníteni fogjuk az egész lakást, a plafontól a harmadik szobában, a szekrényben megbúvó tornacipő talpáig (balról a harmadik, a beszerzési évük sorrendjében elhelyezve).

És ott van a szex. A szex is mocskos. És jó, de azért mocskos. És oda vagyunk érted, hidd el, és bedugjuk a nyelvünket a seggedbe is akár, mert az jó. És fáj, mert mocskos és taszító, és fáj, mert jó és vonzó, és megtesszük, és meg akarjuk tenni. És azért ne érj hozzánk nagyon, de érj hozzánk, nagyon. És ne keress, mert elviselhetetlenül jelen vagy, és keress, mert elviselhetetlenül hiányzol. És a cipődet, amikor ide sem jössz, az üres helyre tedd, ahol ki van neki hagyva a hely. Fel is rajzolom inkább, csak oda tedd, kérlek.
És a betűk! A betűket ne bántsd: azokat el kell olvasni, nem lehet egy betűt nem elolvasni. Már tudjuk, hogy szerinted lehet, most már többnyire csak magunkban olvassuk, de kegyetlenül nehéz, amikor verset írunk a feliratokból, és dúdoljuk rá a dallamot, és te ott ülsz egy autóban, az út szélén, és úgy nézel ránk, mint egy hülyére, és mi észrevesszük, hogy eddig orvul, akár egy gyilkos, egy sunyi tolvaj, lapultál az autódban ülve, biztosan ránk várva, hogy kiless, hogy megzavarj, hogy beleszólj, hogy ellopd a szánkról a betűt, hogy ellopd a fejünkből a dallamot, hogy megszégyeníts magunk előtt, hogy erőszakos jelenléteddel az elménkbe furakodj, és meg sem kérdezted, hogy akarjuk-e, hogy eszünkbe juss, hogy a szemünk sarkában megmozdulva megtörd azt a kis varázst, amit magunknak, nehezen összekaparunk, hogy bemocskold a fejünkben az egyetlen zugot, ahol néha, egy életnyi esztendőben egyszer, egy pillanatig, mi is boldogok vagyunk.