“Éget, egyre éget | Mert méreggel teli a véred | Benned tombol, ami rombol | És mindig csak terád gondol” Kovács Ákos, Méreg

Nem szerettem volna túlkomolykodni ezt sem, ezért keresgélni kezdtem a megfelelő nézőpontot. Hát, marhára nem találtam, úgyhogy ezzel a kompromisszumossal kell beérni. Ha inkább magad járnál utána a dolgoknak és nem vagy kíváncsi a véleményemre, félrefordításaimra, lényeget ki- és ki nem emeléseimre, a szöveget végiggörgetve könnyedén megtalálod azt a három cikket, ami alapján dolgoztam. Messze vannak az alábbi sorok a kora esti televíziós sokkműsoroktól, de a sok hónap, ami után végül csak ennyit sikerült összehoznom, amellett, hogy következtetni enged hobbibloggeri tehetségem hiányára, nekem azért azt is megtanította, hogy nem lehet egyszerű napi szinten borzalmas témákat feldolgozni.

Szokás a modern civilizáció, tudomány, technika és egyéb közhelyek hatásairól olyan vonatkozásban elmélkedni, hogy azok megkönnyítik a mindennapi életünket, jobbá teszik a mindennapjainkat, új, eddig nem ismert lehetőségeket hoznak el. Na meg olyan tekintetben is, hogy tönkreteszik azt, ami jó volt, feleslegesek, károsak, csak a baj van vagy lesz velük, nem kell nekünk az új, egyébiránt, régen minden jobb volt.

Advertisement

Hogy mikor volt az a régen? Hát, amikor még kisgyerek voltam, vagy épp katonakoromban, vagy amikor még volt anyag az autókban, amikor még filmre fényképeztünk (tudom, van még, aki most is). Sorolhatnám. Ugye, kinek mi. Nekem épp egyik sem. Tehát egyszer, a múlt egy távoli pontjában, sőt, ki tudja, akár időszakában, a világ tökéletes volt, de legalábbis kellőképp fasza. Aztán az emberek elkezdték elrontani. Például a teflonserpenyővel.

Azt ugye mindenki tudja, hogy a teflonserpenyőt nem kéne kapirgálni, illetve, ha sérül a bevonata, akkor egészségünk érdekében tanácsos megszabadulni tőle. Legalábbis olvastam, hallottam ezt már többször. Most azonban nem kifejezetten erről lesz szó, az sem fog kiderülni, hogy ez igaz-e. Hanem egyrészt másról, másrészt talán sokkal többről.

Kerül majd említésre cégnév több is, különösen rossz színben feltüntetve, de ez jószerivel kellemesen tökmindegy, ugyanis nem szeretném annak az érzetét kelteni, hogy egy teljesen egyedi esetről van szó. A fejlett világ velejárója a számos veszélyes anyag, amellyel körbevesszük magunkat, nagyon még csak nem is menekülhetünk, lehet, hogy nem is érdemes. Ráadásul ezek a veszélyek messze nem pontosan ismertek, alul- vagy túlbecsüljük őket minden bizonnyal a legtöbb esetben. Időnként felszínre kerül egy-két szélsőséges példa, ez is ilyen. Lehet szőni-fonni az elméleteket, hogy miért nem zajongott akkora médiavisszhangot a közvélemény zománcos bilijében, mint amekkorát más ügyek olykor. De, ha már szövünk és fonunk, javaslom inkább a tavaszi kollekció elkészítését, azzal többre megyünk. Még így is, hogy csak ügyenként, vegyületeként göngyölítjük fel azt, hogy esetleg hol csesztük el a jövőnket, lepődünk meg ezen-azon. Hát még akkor mi lenne vajon, ha holnaptól hirtelen mindenről tudnánk, hogy hogyan ártunk vele maguknak és a jövő generációinak.

Nem vagyok sem iparági szakértő, sem környezetvédelmi aktivista, sőt. Egy nagyobb adag szkepticizmus kíséretében fogtam hozzá kedves ismerősöm javaslatára a Huffinton Post túl hosszú, nem olvastam-terjedelmű, multimédiás, színes-szagos anyagának elolvasásához. Hiszen tudjuk, hogy milyen egy vállalkozó, és milyen egy nagyvállalat, ahogy azt is, hogy mennyi veszély leselkedik ránk. Nem is mondanám, hogy különösebben más szemmel nézem a világot a cikk elolvasása óta, ellenben nem tagadhatom, hogy azért egészen tanulságos volt. A cikk formátuma sokkal jobban illik szép dolgokhoz, márpedig ebben a történetben nehéz megtalálni a szépet, de azért ajánlom elolvasásra, megnézésre, az alábbi sorok helyett is.

A nyugat-virginiai Parkensburg környékén élő Tennanték 280 hektáros farmja kezdetben, ahogy azt a termékeny talajú földterületek, ha megfelelően kezelik őket szokták, sok szépet és jót adott a családnak, meg persze főleg kukoricát, aminek örült is az a kétszáz marha. Épp úgy, mint Tennanték. Mármint először örültek, aztán meg marhának nézték őket.

Advertisement

Sponsored

A nyolcvanas évek elején a DuPont cégnek, kezdeti vonakodás után, eladtak egy kisebb földterületet. Mondván, a vegyipari vállalat biztosította őket afelől, hogy, habár hulladéklerakó lesz ott, csak ártalmatlan anyagok kerülnek oda. Vegyiparivállalati becsszó! Így kezdődött Tennanték és a kemikáliák története. Ami persze hamarosan túlmutatott egyetlen család gondján. De még hogy...

Először két lányuk kezdett köhögni, erre fogták magukat és beköltöztek a városba. Később, a kilencvenes években, a farm melletti patak fogta magát, és úgy döntött, hogy fekete lesz, de ezzel nem elégedett meg, habzott is mellé. Ezt megünnepelve az állatok – haszon és vad egyaránt – nem tehettek mást, mint megvakultak, különféle daganatokat növesztettek és vért hánytak. Felboncolva őket még azt is lehetett látni, hogy belülről világoszöldek. Roswelli ufók, mi? A helyi környezetvédelmi hatóságok részéről éppúgy nem kaptak segítséget, ahogyan a helyi ügyvédek sem vállalták, hogy fejjel menjenek a DuPont nevű falnak.

Nem úgy, mint a családja révén végül is helyi érdekeltségű Rob Bilott, aki céges ügyvédként éveket töltött el az említett fal túloldalán, vegyipari vállalatokat képviselve – egészen közvetlenül Tennanték ügyének elvállalásáig–, és aki Tennanték szomszédságában, a Graham családnál gyakran megfordult gyerekkorában. A személyes kötődés erősebb volt a beidegződéseknél, na meg az is igaz, hogy Bilott egy eléggé ellentmondásos figura. Mert, habár az a típus, aki nem fogad el mindent, amit elé tesznek, és inkább a saját feje után megy, látszólag a kényelmes utat választotta azzal, hogy egy hatalmas ügyvédi irodánál kezdte el szakmai pályafutását. Erre egyszerű indoka volt: úgy tudta, hogy egy nagy cégnél érdemes próbálkozni, mert több ott a lehetőség. Büszke is volt az elvégzett munkájára, nagy szakértője lett a környezetszennyezési ügyeknek, de hogy végül pontosan mi vitte arra, hogy elvállalja az ügyet? Úgy érezte, hogy úgy helyes, ha elvállalja. Így hát, nagyjából mindenkinek a nagy meglepetésére, a Taft Stettinius & Hollister ügyvédi iroda a fedélzetre lépett, a legénység vitorlát bontott, ami következett, attól kalózféleszem nem maradt szárazon.

Sikeres, de használható információt nem nyújtó adatigénylések után Bilott felfigyelt a perfluoroktánsav névre hallgató, gyakran C8-ként hivatkozott vegyületre. Egyetlen dokumentumban, egyetlen helyen találta meg: a korábban már említett patak vizének összetételéről szólóban. Egy akkor nem túlzottan ismert vegyületről volt szó, egy olyan vegyületről, amit még a céges adatbázisban sem talált. Egy olyan vegyületről, amelyet azóta összefüggésbe hoztak a vesedaganattal, hererákkal, fekélyes vastagbélgyulladással, pajzsmirigyproblémákkal, magas koleszterinszinttel és a terhességi magas vérnyomással is. Olyan vegyület is ez, ami nem igazán bomlik le a természetben, és valamennyi valószínűleg most is van belőle a véredben. Számos múlt- és jelenbéli ipari alkalmazása ismert vagy feltételezett, kimutatták szőnyegekben, kárpitokban és egyéb háztartási textíliákban, padlóápolószerekben, élelmiszerek csomagolására szolgáló papírokban is. Anélkül, hogy a kémiai részletekbe belemennénk, víztaszító hatása miatt alkalmas különféle víztaszító bevonatok létrehozására, illetve a közismert tapadásmentes bevonat, a köznevesült nevű teflon előállításához is kiváló segédanyag felületaktív jellegéből adódóan. Részben a kész termékeken keresztül kerülhetünk, kerülhettünk kontaktusba vele, illetve főleg azok, akik közel élnek a C8-at felhasználó üzemekhez, ivóvíz, por és általában a környezetükkel való kontaktus útján. Vagy így, vagy úgy, ha nem is pont úgy, mint valami utolsó császári lehelet, egyszer valahogy beléd is jutott egy kis C8, és jut is még. Az pedig még mindig kérdéses, hogy pontosan mennyi kell belőle ahhoz, hogy bajt okozzon, de leginkább úgy néz ki, hogy egyénfüggő, mint megannyi más megbetegedésre való hajlam. Publikus kutatások nem készültek még ezzel kapcsolatosan akkor, amikor Bilott belenyúlt a tutiba.

A hadiipari termékeket előállító vegyipari cégből a két háború között háztartási termékeket gyártó, barátságos imázsúvá szelídült DuPont-ban nagy lett az ijedség, amikor Bilott egyre több információt próbált kicsikarni a C8-ról. A második világháború utáni műanyagipari fellendülés korábban elképzelhetetlen eszközöket adott a hétköznapi ember kezébe, de ez nem a polimerszakkör, úgyhogy nekünk most fontosabb, hogy egyúttal egy rakat olyan vegyület is belépett a mindennapokba, amelyek hatását kezdetben senki sem ismerte és ellenőrizte. Voltak, akiknek ez nem tetszett, kongresszusi bizottság is létrejött a kérdés vizsgálatára, azonban a vegyipar sem vacakolt, a dohánygyárak számára kidolgozott kommunikációs taktikákat alkalmazva állt bele a küzdelembe, például a híres-neves Hill&Knowlton PR-tanácsadó segítségével. Annyira sikeres volt a védekezés, hogy az 1958-ig alkalmazott vegyi anyagok automatikusan biztonságosnak lettek minősítve, miközben ‘54-ben éppen saját, a C8 mérgező voltát gyanító belső információk alapján függesztette fel a Teflon népszerűsítését a DuPont egy időre. Azonban az élet nem állhat meg csak azért, mert veszélyes. És ez nem csupán az olykor, önerőből vagy külső segítséggel füllentő cégek és segítőik kritikája, nézzünk csak magunkba mi, olykor füllentő magánemberek is.

A Teflon hatalmas pénzt hozó siker lett, a kísérleti patkányok és nyulak mája pedig dagadt, de a C8-tól, nem a sikertől megrészegülve, hiszen az, mármint a C8, mérgező, a cég vezető toxikológusa szerint különös óvatossággal kell kezelni. Persze a sikerrel is vigyázzunk, állítólag részegít. A hetvenes évek elején indult újabb törvényhozói próbálkozások ellenére pedig az addig alkalmazott vegyületek ismét bűnbocsánatot nyertek 1976-ban. Biztos, ami biztos, nehogy bármi a szabad fejlődés útjába álljon. Így mennek a dolgok az országban, ahol nem korrupció van, hanem érdekérvényesítés. Az akkoriban kialakult gyakorlat szerint ugyan jelenteni kell az új vegyületek alkalmazását, különösebb vizsgálatra azonban nincs szükség, arra ott vagyunk mi, mármint ők, az amerikai fogyasztók.

A ‘80-as évek elején két DuPont-baba is született, ha szabad ízléstelenül fogalmazni, akikkel valami nem volt rendben. Sue Bailey és Karen Robinson vitathatatlanul hasonló deformitásokkal megvert gyermeknek adott életet. Fél orr, arcközépig lógó ráncos szemhéj és kétes életkilátások. Ez persze nem jelent semmit, előfordul az ilyesmi. Ahogyan előfordult a torz szemekkel születés a C8-at eredetileg és először gyártó 3M kísérleti patkányai esetében és még két további titkos iparági kutatás alanyainál is. És az is megesett, hogy a 3M tanulmányáról egy a dolgozói öltözőben lévő padon talált írásból értesült Sue Bailey. Ugyanez a dokumentum arra is figyelmeztetett, hogy a szülést tervező alkalmazottak, ha érintkeztek C8-cal, keressék fel orvosukat. Az üzemorvosok egyébként határozottan állították, hogy nincs összefüggés Bailey fiának állapota és a C8 között.

Advertisement

A C8 és a deformitások közötti összefüggést megerősítő vizsgálatok alapján 1981-ben minden női alkalmazottat eltávolítottak a vegyszer közeléből. A környezetvédelmi hatóságnak (EPA - Environmental Protection Agency) pedig, közösen a 3M-mel, említést sem tettek a betegen született babákról, a patkányok elváltozásait pedig a vizsgálatok során elkövetett hibákkal indokolták, így egy évvel később a nők ismét dolgozhattak C8-cal, a nagyon biztonságos vegyülettel. Amelyről menet közben az is kiderült, hogy állandó mértékű kontaktus mellett szintje mindkét cég dolgozóinak vérében szép lassan emelkedett, azaz nem bomlott le, hanem inkább felhalmozódott. A felső utasításra, “férfiakat nem bántja”-alapon a C8-at puszta kézzel, védőfelszerelés nélkül vizsgáló Ken Wamsley egészségi állapota eközben mindenre kezdett hasonlítani, csak az egészséges emberére nem: asztma, kínzó gyomorfájdalmak, véres hasmenés, egyik sem túl kellemes. 1984-re már gyanították, hogy a gyáron kívül is gondot okozhat az anyag a szervezetben való felhalmozódás miatt, így vízminták segítségével győződtek meg arról, hogy baj van. Ekkor kis híján értesítették a lakosságot. Azon is elgondolkodtak, hogy csökkenteni kéne a C8-kibocsátást, de arra jutottak, hogy érdemben nem csökkentené a felelősségüket az addig eltelt 32 év szennyezéséhez és egészségkárosításához viszonyítva, ami összvállalati szinten nézve eleve elhanyagolható tétel.

1700 ember él a Washington Works üzem környékén a DuPontból, na meg maga a DuPont. Jó dolog DuPont-alkalmazottnak lenni, meg hát DuPontnak is, bántják is azt, aki nem így gondolja. Tennantékat is bántották, ha nem is tettlegesen. Annak rendje és módja szerint ki is közösítették őket, amikor 1999-ben beperelték a kenyéradó jótét vállalatot. De Tennanték egyre inkább meg voltak győződve arról, hogy komoly baj van. Küldtek is videókat a helyi környezetvédelmi hatóságnak, akik találtak is hiányosságokat a hulladéklerakónál: szivárgásokat, amelyek a közeli patakba, a Dry Run-ba irányultak. De csak nem akart jönni a fordulat, pedig kapott már 250 000 dolláros büntetést a cég 1996-ban is. Hatalmas összeg, mai értékén még kapnánk is némi visszajárót, ha nem esnénk túlzásba Ferrari-vásárláskor. A döntéshozó, aki a büntetést kiszabta, később DuPont-tanácsadó lett.

A jogi harc kezdeti sikerének tűnhetett a DuPont és az EPA közös kutatása. A kutatók felét a DuPont biztosította, de semmi mást. Sem információt a C8-ról, sem arról, hogy egyáltalán a vízben van. Tennanték nem jól tartották állataikat, szólta a tudományos konklúzió.

Szóval a per. Mire a világ folyása eljutott odáig, a vegyipar C8-at gyártó és használó szereplői már jobban nem is tudhatták volna, hogy baj van, hiszen évekig, évtizedekig gyűjthették az adatokat anélkül, hogy bárki is az orrukra koppintott volna. A dolgozók egészségi állapotának statisztikáitól a sorra döglő laboratóriumi majmokig, volt ott mindenféle információ. Amit nyilván hét lakat alatt őriztek. Egészen 2000-ig, amikor a 3M úgy döntött, hogy azért ezt már nem kéne titkolni.

Advertisement

Be is jelentették, hogy kivonják a forgalomból az akkoriban a 3M szövetvédőjében is használt perfluoroktán-szulfonátot, ami, konyhanyelven szólva majdnem a perfluoroktánsav, de hát azért mégsem. Persze párhuzamosan ezzel, szépen elkezdték kivonni a perfluoroktánsavat is. Az EPA annyit fűzött ehhez, hogy ha a 3M nem cselekszik önként, megtette volna a szükséges lépéseket.

Ennek az évnek az augusztusában, hónapok kitartó munkája eredményeként, és talán a vak szerencsének is köszönhetően – hiszen 110 ezer oldalnyi anyagot kellett feldolgoznia – talált rá Bilott a C8-ra. És egy szintén szerencsés bírói határozat nyomán arra, hogy a közeli patakról elnevezett Dry Run-lerakó egy hatalmas eltussolási próbálkozás része egy több évtizedes felelőtlen károkozás legújabb fejezetében. A szó legszorosabb értelmében véve nem hitt a saját szemeinek, írásba foglalva látta azt, amire általában csak gyanakodni szoktunk, amiről hallottunk már, de “hisszük, ha látjuk”.

Meg is írta a kollégái által csak Rob híres levelének nevezett 972 oldalas összefoglalóját, és azt el is küldte az összes fontos szabályozó hatóságnak, azonnali cselekvés követelve. A DuPont megpróbálta ezt az információkiadást jogi eszközökkel megakadályozni, de hiába. Ahogy egy DuPont-károsult ügyvédje mondta, ettől a pillanattól kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy csak azért, mert valami nincs betiltva, vagy a használata korlátozva, még lehet veszélyes.

Advertisement

Advertisement

Lehetne részletezni, hogy milyen ocsmány módon próbálták ide-oda tologatni a szennyüket DuPont-ék, hogy mennyit mesterkedtek például szennyezett ivóvízkutak megvásárlásával és újak hiábavaló nyitásával, félremagyarázott vízminőség-mérésekkel és sok mással, miközben tudták, hogy nem rózsaszín plüss nyuszikkal, hanem emberi életekkel játszottak. Mindehhez a kellemes háttérzenét az adta meg, hogy a 3M ajánlása szerint a C8 nem is kerülhetett volna az ivóvízkészlet közelébe. Nem azért, mert veszélyes lenne, hanem csak, mert.

Még egy gyanúsan DuPont-ihletésű, habár hivatalosnak tűnő közlemény is megjelent arról a közeli Lubeck városában, hogy C8 van a vízben, de hát ugye nem túl sok, aggodalomra nincs ok. Mondjuk az a közlemény tuti, hogy nem rímelt ilyen szépen. A vízben lévő anyag viszont kiválóan rímelt a városi gyerekek között megjelenő hererákra, vagy épp Joe Kiger, lubecki tornatanár 21 évesen, bélfekélyműtét közben elhunyt, DuPont-alkalmazott testvérének történetére. Kiger próbálkozott többet megtudni, végül az EPA épp Bilott beadványát vizsgáló alkalmazottja küldött neki sok olvasnivalót, és a javaslatot, hogy keressen fel egy ügyvédet. Bilott-ot kereste fel, akivel elhatározták, hogy Lubeck lakosainak nevében pert indítanak.

Ha lassan is, és bőven akkor, amikor már felbecsülhetetlen és visszafordíthatatlan károkat okozott a vegyület, de valami tényleg elindult. A pert akadályozó elképesztő rohadékságok ellenére az első nagyobb, például Tennanték peren kívüli megegyezésénél jelentősebb, sikerként 2003-ban Kigerék csoportos perében a bíró úgy ítélt, hogy a C8 mérgező. Erre a DuPont a Weinberg Group-pal támadott, azzal a kiváló tanácsadócéggel, amelyik a dohányzás és az általa okozott egészségkárosodások közötti kapcsolatot cáfoló tudósokat is toborzott már pályafutása során, és számos vegyipari sikerrel büszkélkedhetett.

De erőlködhettek, egy Zonyl márkanevű zsírtaszító vegyületről például kiderült, hogy a DuPont állítása ellenére igenis bekerül a csomagolásról az ételbe, például a pizzásdobozról a pizzába, és történetesen perfluoroktánsavvá bomlik. És kiderült az is, hogy, habár főleg a Teflon gyártási folyamatához használták, megtalálható volt a C8 számos háztartási termékben, még fogselyemben is. Fincsi! Nem csoda, hogy ennyiféle termékből gyakorlatilag már mindenkibe eljutott a vegyület, még a jegesmedvékbe is. Egy 1952 előtt, a koreai háború veteránjaitól vett vérmintában például nem találták meg. Ez mondjuk nem meglepő. Az már annál inkább, hogy eddig kellett visszamenni az időben, vagy inkább csak kétségbeejtő.

Advertisement

2004-ben már az EPA is perelt, azt állítva, hogy a DuPont bizonyítékokat titkolt el arról, hogy a C8 ártalmas, és két évtizedig nem fedte fel a már említett ivóvízszennyezést.

Kigerékkel közben megegyezett a DuPont, dollár-százmilliókat ígért víztisztításra, egészségügyi programokra és más hasonlókra. Az EPA története legnagyobb bírságát szabta ki. A kiváló Toxikus Vegyületek Ellenőrzéséről Szóló Törvény miatt pedig a C8 piaci kivonásáról pedig csak annyit érdemes mondani, hogy a környezetvédelmi hatóság megegyezett a céggel arról, hogy az önként kivezeti a vegyületet 2015-ig. A céggel, amelyik vonakodott még mindig teljesíteni a vállalásait.

De aztán jött egy újabb lendület, egy parkensburgi ügyvéd, Harry Dietzler rájött, hogy a DuPont-finanszírozott kutatást, amit a cég a C8 és a megbetegedések közti kapcsolat kimutatására indított, feltehetően remélve, hogy ez a kutatás eredmény nélkül mehet a világ végezetéig, fel lehetne pörgetni. A 70 milliós egészségügyi alap felhasználásával és a DuPont által vélhetően nem remélt szervezettséggel az érintett lakosság 80%-át megvizsgálták. Így azért már könnyebb volt összefüggéseket kimutatni. 2006-ra befejeződött az adaggyűjtés, 2012-re pedig a kutatók kimutatták, hogy a C8 valószínűleg összefüggésben van hat megbetegedéssel, ezek pedig a már említett hererák, veserák, pajzsmirigyrák, fekélyes vastagbélgyulladás, magas koleszterinszint és terhességi magas vérnyomás.

Advertisement

Advertisement

De valahogy úgy néz ki, hogy minden siker, minden megoldás mögé be tud férkőzni a DuPont fekete mágiája. Minden kártalanítási program valahogy nehézkes, lassú, mindig van kifogás. Szinte már ördögi körnek, sziszifuszi munkának tűnik a küzdelem.

Mindeközben a perfluorhexánsav, C6, na meg rokonai a C5, hat, hét, kilenc és tíz egyaránt kimutathatók a Washington Works üzem környékén. Meg aztán még ki tudja hogy hol. Hiszen ezek még jogi értelemben nem károsak.

Ez cikk is jól illusztrálja, hogy mennyire nem tudunk semmit ezeknek a vegyületeknek a hatásáról. A DuPont 10 évnyi, nagyon alapos kutatásra hivatkozik, egy professzor meg arra, hogy még akár tíz év is kellhet ahhoz, hogy valamit biztosan állíthassunk. Aztán nyilván egy kétkedő professzor, sőt, akár kétkedő professzorok hada sem jelent semmit, de, hogy a DuPont szava nem, azt azért ugyan, kezeljük már evidenciaként az előbbi sorok elolvasása után. És, ha visszakanyarodunk oda, ahol a szöveg kezdődött, akár még arra is gondolhatunk, hogy valójában nem is a DuPont, annak vezetői, tulajdonosai vagy a szóban forgó vegyületcsalád hatásait ismerő alkalmazottai a legnagyobb bűnösök a történetben.

Advertisement

Egyszerűen az a nagy helyzet, hogy nem tehetjük meg, hogy engedünk a naivitásunknak, a mohóságunknak és a kényelem szeretetének, ha nem szeretnénk ilyen és hasonló történeteket olvasni. Ha biztosra szeretnénk menni, akkor nem engedünk bármit a piacra, ami megfelel az aktuális, vagy mondjuk egy kicsit frissített-javított szabályozásoknak. Felül kell vizsgálnunk a mindenféle kockázat-haszon és egyéb mutatókat, amelyeket megnézve azt mondjuk, hogy egy új vegyület, termék, bármi a piacra kerülhet.

De igazából, legyünk őszinték, alapvetően nem zavarnak minket ezek a cikkek. Kicsit bosszankodunk, talán meg is ijedünk, ha valami nagyon komolyról van szó, akkor a szóban forgó dolgot többé nem vesszük, nem használjuk, de ez mondjuk százból egy, vagy annyi esetben sem történik meg életünk során. Igenis, tényleg helyesek a mai eljárások, ha valami nagyon nagy bajt okoz, hát majd idővel kivonjuk a forgalomból. Vagyunk elegen nagyobb óvatoskodás nélkül is, vannak még talán elegen egészségesek is a világon. Nem kell aggódni. Ez az élet teljesen rendes menete, csak most más veszélyek leselkednek ránk ebben a pihe-puha, csendben ölő világban.


Megjegyzés: a sérült teflonserpenyőnek tudtommal nincsen különösebb egészségügyi kockázata.