A legtöbb magyar síelő, ha igazán jót akar Ausztriában csúszni, általában a Ski Amadét választja. Fontos szempont, hogy nincs túl messze, de Schladmingtól Sportgasteinig egy olyan méretű síterep áll a rendelkezésünkre, hogy évek kellenek akár csak egy kis részét is alaposan megismerni, megunni pedig lehetetlen. A “nagyágyúk” az igazi kedvencek, mert ha már megyünk, meg költünk, akkor biztosra akarunk menni és legtöbbször a minél nagyobb egy terep, annál jobb elv vezérel.

Aztán megérkezünk, és még ha kegyes is hozzánk az időjárás, néha egyszerűen képtelenség túllépni azon a rettenetes tömegen, ami szinte biztosan vár ránk szezonban, hétvégén.

Advertisement

Persze, hogy eleinte (teljes joggal) leesik az ember álla a fantasztikus infrastruktúrától, a végtelen, aszfaltsimaságú pályarendszerektől, étterem étterem hátán, elképesztő árak, nézed, ahogy lassan befalják a tömeget az óraműpontossággal működő mérnöki csodák, ahogy araszol a végtelen emberkígyó a hüttéknél, és egy idő után érdekelni kezdenek azok a névtelen, pici helyek, amikbe véletlenül szalad az ember. Mást keresel. Amikről az ismerősök mesélnek sztorikat, de már nem emlékeznek, hogy hol volt. Ahol kevés az ember, nagy a hó, normálisak az árak, te húzod az első csíkot az erdőben, a gyerek is elvan, az asszony is elégedett, kutyázni is kiválóan lehet, minden gyalogos távolságra van, ahol minden olyan, mint a nagyoknál, csak piciben, az az igazi Last Christmas feeling, csak nem svájci árfekvésben. Ami olyan, mint Filzmoos például.

Csörgött Balázs barátom (akinek első vaddisznós kalandomat is köszönhettem évtizedekkel ezelőtt), hogy céges síelést szervez Ramsauba, odamennek egy nappal előbb este előkészíteni a dolgokat, a “privátban” nyomják, ami szép nagy szoba, szóval simán tudok aludni egyet az emeletes ágyon, aztán mire megérkezik a csapat, már úton is leszek hazafelé. Megnéztem az időjárásjelentést, bár tudtam (sejtettem), hogy menni fogok, Fieberbrunnt már megjártam és az beteg volt, azóta meg csak esett. Hoppá. mínusz 19 fok. Ájjáj. Viszont szakadó hóesés. Elenged az asszony? Elenged. Megyek.

Advertisement

Még fel sem kelt a nap, én már átléptem a határt. Tele a kocsi, megőrültem, elhoztam az új, porhóban veretős deszkámat is, csomagoltam kaját, de még hősugárzót is tettem be, ki tudja hol végzem majd. Balázs valami olyasmit mondott, hogy Schladmingban fognak csúszkálni, én még ott nem jártam, csak nyáron, akkor nem nézett ki rosszul, bár bringáról meg kutyasétáltatás közben nem ugyanolyan benyomásokat szerez az ember. Nekem nagyon tetszett akkor, gondoltam ott kezdek, megismerem egy picit, ez valahogy mindig kimaradt, Ramsau onnan úgyis csak egy köpés, bringával már többször megtettem az utat korábban.

Hát, nem hazudtak, hideg az van, -19,7-et mutat a kocsi mikor beropogok a parkolóba. Jégkristályok csillognak a levegőben, borult az ég, mindjárt esik. Öltözés, jegy, sokk, még egyszer megkérdez, újabb sokk. A 11 órás belépő is 50 euró felett, hát ezért minimum medencét, pálmafákat meg aranytálcán kokaint kínálgató lakájokat vár az ember. Óvatosan tekintgetek kifelé a kabin ablakán, tömeg az nincs. Nagyot szívok a levegőből, érzem, ahogy megfagynak az orrszőreim. Biztos durva idő lesz akkor a tetején basszus.

Advertisement

Szeretek csúszni. Tényleg. -19-ben is, egyedül is, de ezért szívesen visszakértem volna a pénzt. Még jó, hogy a játszósdeszával mentem. Jég, szél, szél, jég egész nap. Rossz hangulatú hely volt a Hauser Kaibling, találtam ugyan némi mókát, de kevés volt a hó, tele volt kővel, iszonyú volt az idő, nem sikerült megszeretnünk egymást estig egyáltalán. A srácok órákra voltak még, én meg úgy voltam vele, hogy jó nagy hülyeség volt ez, mindjárt hazamegyek a picsába, de végül telefonon maradásra bírtak. Találkozó fent a házban, szépen lassan, óvatosan odaautózom. Én érek oda először. Már a szerpentin is havasabb volt, de a fennsík tetején egy másik bolygó tárult a szemem elé. Amíg én a túloldalon küzdöttem az elemekkel, itt zuhogott az első osztályú púder, szélcsend van, mindent vastagon fehér cukormáz borít. Egyre kevésbé akartam hazamenni.

Becuccoltam a privátba, el is aludtam egy kicsit, mire megérkeztek a fiúk. Janó barátom fontosnak tartja, hogy ő és környezete bármilyen körülmények között is igényesen táplálkozzon, késő este rajnai rizling mellett, mindenféle pástétomokat kóstolgatva figyeltük, ahogy egyre nő a hó az ablakpárkányon. Friss kaprot is hozott, amit külön értékeltem. Furcsán egzotikus íz a hóviharban, ezek az osztrákok tudják mit kell árulni a billában. Úgy aludtam, mint akit leütöttek.

Reggeli közben találtuk ki, hogy hová megyünk. A Planait látni sem akarom többet, ezt leszögeztem, szépen esett az éjjel, és esik most is, nem süt a nap, ilyenkor csak erdőben lehet normálisan látni, szóval mindegy hová, csak fák legyenek, maradjunk a közelben. Néztük, hogy mi milyen messze van tőlünk, Filzmoos jól mutatott a webkamerán és 10 kilométeren belül volt, ami egyértelművé tette a választást.

Advertisement

Sokat hallottam a helyről ismerős berkekben, olyanról is tudok, aki rendszeresen visszajár, kíváncsi voltam, bár a pályarendszer mindössze 12km hosszú, szóval nem valami nagy szörnyet kell elképzelni, de a hó, a hangulat és az erdő állítólag mindenért kárpótol.

Már az odaút is nagyon szép volt, én előre bepakoltam, hogy minél továbbmaradhassak, de dél körül terveztem hazaindulni, akármi is lesz itt. Egymás mögött kanyarogtunk a hó borította hegyi úton, aztán egyszer csak megjelent. Ramsauhoz hasonló, de jóval kisebb, takaros kis falu, kutyás kocog az út mellett, sífutók intenek egymásnak, gyerekek visonganak a közeli tanulópályán, néni beszélget a hókotróssal. Mosolyogtam. Valahogy érződött a levegőben, hogy különleges helyre érkeztünk. Iszonyúan hangulatos volt minden.

Három autó állt a parkolóban kilenckor. A napijegy valamivel több, mint a fele annak, amit Schladmingban fizettem, és még az öltöző is ingyen van. A kabinban már alig bírtam magammal. Megnéztük a tökéletesen karbantartott, de a mély havat ideális arányban széleken meghagyó nagypályát bemelegítésképp, aztán bevetettük magunkat az erdőbe, mert egyre jobban zuhogott. Először csak a felvonó alatt, aztán egyre beljebb. Rabul ejtett a hely. Derékig ért a szűzhó, minden kanyarnál a fejem tetején bukott át a porfelhő, a hatalmas fenyők koronájának “boltozata” olyan magasan kezdődött, hogy úgy éreztem magam, mintha templomban lennék, tökéletes volt a fatörzsek között lévő távolság, mindig volt megoldás. Szinte fájt a néma csend, amit csak a rikoltozásunk meg a püjjögésünk szakított néha meg, a szakadó hóesésből csak néhány kóbor hópihe tudta leküzdeni magát az alant világba. A levegő mozdulatlan, -5 fok. Teljesen egyedül voltunk. A térkép szerint egészen elhanyagolható részét jártuk be aznap a kabinhoz tartozó erdőterületnek, de így is végtelennek tűnt a variációk száma.

Monnyuk, hogy az egy szív...

Elképesztő egy hely ez. Hihetetlen, hogy ez csak így itt van és nem özönlenek ide az emberek folyamatosan. Na, csak egyet még, aztán tényleg megyek, egy almásrétes még talán belefér a ropogó tűz mellett, jó, még egy utolsó, de tényleg... Sötétedik, mire indulok. Fülig ér a szám. Hazafelé menet láttam, hogy van még pár felvonó a másik oldalon is, de úgyis visszajövök én még ide jópárszor, az biztos. Nehéz lesz ennél jobbat mutatni idén, és még csak nemrég kezdődött a szezon. Késő éjszakáig jár az agyam a napon, újracsúszom fejben az egészet, nem tudok elaludni, nyitott szemmel fekszem, pedig nagyon fáradt vagyok.

Advertisement

Advertisement

Csak pár ilyen helyet ismerek, mint ez, sokan elestek már a nagy profitháborúban, őszintén remélem, hogy minél tovább sikerül megőrizni, hogy ilyen is maradjon.

Filzmoos legnevezetesebb eseménye minden évben a hőlégballon hét, aminek idén pont holnap van vége, de az is még egy olyan dolog, ami mindenképp megér egy kitérőt, ha épp a környéken jársz akkor.