“Az egész úgy kezdődik, hogy egy karateruhás csávó a sivatagban lakik egy igluban. Innentől minden szó felesleges.”

- aff -


Egymillióan a komlói Darth Vader Szakképző Iskola létrejöttéért.

Érkeztetés alatt áll ugyebár az új Star Wars, kisebb és nagyobb szaktekintélyek elemzik szarrá a trailerek minden képkockáját, s tesznek közzé doktori disszertációkat annak taglalásáról, hogy a 174. kockában bevillanni tetsző piros palástszegély vajon arra utal-e, hogy Chewbacca esetleg Han Solo első kutyájának az oldalági leszármazottja, vagy a klóntartályba esett bele véletlenül egy cirokseprű.

Fontos momentumok ezek.

Bálványdöntögetési kényszerem ugyanakkor nem hagyja, hogy ne mondjam el a talán cseppet sem érdeklődőknek, hogy a közhiedelemmel ellentétben az eredeti SW-trilógia sokkal szarabb, mint a középső (előzmény-) trilógia. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom, röviden, akkor azt mondanám: mind a kettő ugyanolyan gagyi, európai kulturális utalásokból összetákolt, ámde laktató filmmitológiai rizses hús, de míg a régi szériában az idegen lények egy számottevő része konkrétan hajdinával kitömött hányászöld akrilzokni volt, amelyikre két pingponglabdát varrtak szemként, addig az új legalább jól néz ki. A Jabba várában klarinétozó akvamarin plüsselefántra pedig nincs mentség semmilyen univerzumban.

Részletezve.

I. Történet. Nagyjából egyformán gagyi. A Jedi-etika röhejes, a “Nem öljük meg a főgonoszt, mert akkor gonosszá leszünk magunk is” narratíva teljesen értelmezhetetlen. A motivációk, a karakterek ezerszer jobban ki vannak dolgozva az újban, és legyünk őszinték: annak viszonylag tisztességes bemutatása, hogy egy jó szándéktól vezérelt, tehetséges és nagyra hivatott fiatalember miért is válik gonosszá, sokkal-sokkal érdekesebb, mint Lüke Bájfószer szenvedése 3 részen keresztül.

II. Szereplők. Ewan McGregor (Obi-Wan), Natalie Portman (Amidala-Padme) és a Temura Morrison (Jango Fett) színészi képességei és főként iszonyat jó karakterei állnak szemben a Harrison Ford (Han Solo) szimpatikus és a trilógiában egyedül értékelhető alakításával. Na jó, legyünk megengedőek, és nevezzük a Harrison Ford-Carrie Fisher párost és az ő kétségtelenül szórakoztató összeszikrázásait. Legjobb esetben is döntetlen. Ha ide veszem, hogy az új trilógia képes volt Bobba Fett karakterét szimpatikussá téve rendes motivációt gyártani ehhez a mellékalakhoz, akkor meg biztosan átbillen a mérleg.

Advertisement


III. Látvány. Mint már írtam is: habár ‘78-ban biztosan letaglózó volt a Pirx-kapitánnyal összevetésben megélni ezt az egészet, és a klasszikus, mechanikus bábokon és maketteken alapuló trükktechnológia részben még ma is megállja a helyét (birodalmi lépegetőt például ne animáljon nekem senki CGI-ben, azt tessék megépíteni és punkt), összességében azonban a fentebb már megénekelt akvamarin plüsselefántos szarságok röhejessé teszik az egész régi trilógiát. Ha a látványhoz hozzávesszük a harci koreográfiákat is, akkor azt hiszem, senki nem vitathatja, hogy az új trlógiának e tekintetben (is) a régi a cipőjét sem fűzhetné be.

IV. Kapcsolódási rendszer. Itt nyilván a régi eleve versenybe sem szállhat, hiszen ő az eredeti Az újkori trilógia egyszerűen lépten-nyomon képes felkelteni az érdeklődést a sorozatos visszautalásokkal, egyszerűen szórakoztató és izgalmas élmény felfedezni, hogy egy régről ismert karakter egy pillanatra megjelenik, megismerjük a múltját vagy a jövőjét. Ez az összekacsintás a nézővel és saját magával hatalmas pluszpont az új SW-nak. Arról már nem is beszélve, hogy a közben eltelt 20 év alatt sokkal alaposabban ki lett dolgozva az egész mitológia és a háttér.

V. Jar-Jar Binx. Oké, ebben az egyben igazatok van, az egyetlen elfogadható dolog az volna, ha az első rész 3. percében a fickó fejjel előre beleesne egy hangyavárba a Clendathun, de az sajnos egy másik Univerzum.

Nah, mindenkit meggyőztem?