Rengeteg energiát fektetünk a kikapcsolódásba.

Láttam pár éve egy reklámképet, sőt, jó pár éve lehetett, mert cigit hirdetett, egy jó kiállású pasi ült a szabadban, és azt mondta „ma végre azt csinálom, amit szeretek, semmit”.

Az állandó pörgésből elég nehéz kiüresedni, „ nem gondolok semmire” ahogy a jógaoktató mondja, közben az ember fejében lepörög az előző és következő két hét, idősíkok, szereplők és feladatok lökdösik egymást félre a „semmi” elől.

Advertisement

Nehezen szállunk le a futószalagról, ha kapunk egy plusz napot, úgy érezzük, miénk a világ, most teljes erőbedobással kikapcsolódhatunk.

Zsúfolt wellnesshotelek, tele medencék, sorállás a büféasztal előtt. Az otthon kényelméből szállodai kényelembe menekülünk pihenni, aminek megvan a varázsa, terített asztal, felszolgált vacsora, és semmi mosogatás. De valóban lecsendesedik-e az agyunk egy zsúfolt wellness-szállóban, ahol a medence akkora, hogy a bugyogó és spriccelő csövekhez 3 hónapra előre kell sorszámot kérni.

Advertisement

Az „együtt pihen a család” kisimítja-e a lelket, vagy csak még gyűröttebbé teszi, különösen ilyen esős időben. Összezárva több napig egy kis szobában, függöny mögül bámulva, mikor lesz végre olyan idő, hogy elmerészkedhetünk sétálni.

Advertisement

A késő tavasz mindig szeszélyes, párszor próbálkoztunk hasonló „kikapcsolódással”, visszanézve a fotókat mindegyiken dzsekiben állok a bánatosan szürke felhők alatt, hajamba belekap a szél, mint a Casablanca búcsúzkodós nagyjelenetében (vagy az egy másik film?).

Pihentebben vagy fáradtabban térünk vissza egy mini-nyaralásból, főleg, ha az idő nagyrészében a szobában várakoztunk arra, hogy legalább esernyővel a kézben járhassunk egyet a vizes füvön?