Épp a szánkódombról tartottunk lefelé, amikor Aranka észrevette Gábort az ösvény mellett. Én magammal voltam elfoglalva, tonhalsalátát és gyümölcsjoghurtot ebédeltem, szóval sürgetett az idő. Kicsit sem lassítva odavetettem egy nemszabadbántanit és már rohantam is volna tovább hazafelé, de gyanús lett, hogy mit keres délután 2-kor egy éjszakai állat az ösvény mellett reszketve azon a tenyérnyi napfolton, amit átenged a lombozat. A lelkiismeretem nem hagyta, hogy továbbmenjek, szentségelve fordultam vissza, hogy megnézzem mi lehet a gáz.

Picike sün volt akkor még Gábor, két-három hetes forma, sosem láttam még ennyire védtelen állatot errefelé korábban. Sőt, azt kell, hogy mondjam, Gábor volt a legvédtelenebb állat, akit egész életemben láttam. Egyértelmű volt, hogy haldoklik, össze-összerándult, az egész hátsó fertályát nyüvek borították, nyüzsgő fehér masszává változtatva deréktól lefelé szerencsétlent. A massza közepe egy nyílt seb volt, amiben pár cérnavékony, hófehér féreg tekergett. A füleit annyira telerakták a körülötte döngő megtermett krómkék és neonzöld színű húslegyek, hogy úgy néztek ki, mintha egészen apró hasábkrumplis tasakok lennének, csak krumpli helyett nyüvekkel lennének megtömve. Az oldalán feküdt, össze sem húzta magát, amikor hozzáértem. Iszonyatosan rossz állapotúnak tűnt, biztos voltam benne, hogy a hazautat sem fogja kibírni.

Első étel a cipősdobozban kezelés után, első fotó.

Vészjósló gyomorhangok közepette tipegtem még egy gyors kört a bozótosban, hátha a közelben vár az anyja vagy valami, de nem láttam semmit, az idő viszont megállíthatatlanul haladt előre. Téptem pár lapulevelet, hogy ne szúrja nagyon a kezem, óvatosan felemeltem az ernyedt kis testét, és a hátára fordítva, egyik tenyeremben tartva megindultam vele haza. Akkor találkozott először a tekintetünk. Egyáltalán nem félt tőlem, üres tekintettel adta meg magát a sorsának. Úgy nézett ki, mint egy helikopterrel szállított, sebesült katona a vietnami háborúban, legalábbis valamiért ez jutott róla eszembe. Nem küzdött, nem kapálózott, szépen tűrte az utat.

78 gramm cukiság, itt még puha tüskékkel.

Szabályosan berúgtam a bejárati ajtót, mikor hazaértem, nem volt jobb ötletem, a nemrég vásárolt vans tornacipőm dobozába tettem, rövid, de annál szükségesebb kitérő után rohantam vele tovább az orvoshoz. Körülbelül úgy érkeztem meg a rendelőbe, mintha a sürgősségi osztályra vittem volna gyereket. Somadoki megnyugtatóan higgadt volt, én pedig idegesítően pánikoltam. A gyorsangyorsanomra kaptam egy jóvanmányugodjámámeget, komótosan elővett a szekrényből egy munkáskesztyűre emlékeztető sünfogót meg egy fertőtlenítő sprayt, átnézte, majd alaposan lefújta, amitől Gábor elkezdett vakarózni, amitől én elkezdtem röhögni. Iszonyú viccesen néz ki egy 20 napos sün mikor vakarni próbálja a hátát ugyanis. A melegben felélénkült némileg, egészen ki volt hűlve, mikor megtaláltam, nem úszta volna meg az éjszakát.

Panka nagyon érdeklődő...

Kaptunk mindenféle cseppeket, a sebével nem nagyon lehetett mit csinálni, kaptunk csomó jótanácsot, a következő pár nap kritikus időszak ugyan, de Soma megnyugtatott, hogy a sünök bizony igen kemény arcok, nem kell őket félteni, szerinte minden rendben lesz. Mikor megkérdeztem, hogy milyen nemű állat is ő, egy tudja a francot kaptam válaszul. Hazafelé beugrottam faforgácsért meg szénáért, vettem némi kaját, Gábor zabált, én pedig az internethez fordultam némi sünismereti segítségért.

Aranka tartja a biztoságos távolságot.

Sokszor találkoztam már sünnel, de valahogy sosem láttam igazán testközelből egyet sem. Mindig elsuhant a bokrok alatt, összegömbölyödött és én nem vártam perceket, hogy kibontsa magát, a kutyát kellett elrángatnom tőle, nehogy baj legyen (bár büszkén állíthatom, egyetlen kutyámnak sem állt szándékában sünt bántalmazni soha), vagy töksötét volt és nem láttam semmit, szóval igazából úgy vált számomra megszokott lénnyé, hogy nem tudtam róla semmit. Posztot is csak egyet írtam sünről korábban, most már azt is tudom, hogy mennyire találó címlapképet választottam akkor hozzá. Bár az egy afrikai fehérhasú törpesün volt.

A gyerekkönyveknek köszönhetően régebben a sünt olyan állatnak képzeltem, aki imádja a tejet, nagyon vidám és mindig almával a hátán mászkál. Nos, ez igen messze áll a valóságtól, legalábbis a hazai sünök esetében. A Keleti Sün (ez a becsületes neve minálunk) ugyanis kőkemény ragadozó állat, olyan magas ösztönszinttel, hogy egy rókát is jóval könnyebb megszelidíteni, mint őt.

Lázadó kamasz

Egyáltalán nem vidám alak, az almát sem szereti és laktózérzékeny, szóval egy pohár tejbe akár bele is halhat. A macskakaját viszont nagyon kedveli, a tél közeledtével elég sokszor lopkodja, és mivel a macskáknak szoktak kitenni tejet is, valószínűleg innen eredhet ez a félreértés. Elsősorban rovarevők, a természetben az étrendje leginkább kukacokból, gilisztából, tücskökből-bogarakból áll, de szívesen vadásznak lábatlan gyíkra, kígyókra, siklókra, egerekre, madárfiókákra is, esznek tojást, mindenféle székletet kedvelnek (Gábor legalábbis), sőt, gyengébb napokon bizony ráfanyalodnak a döghúsra is, ha még nem túl avétos. A gyümölcsöt is írják, hogy szeretik, de Gábor nem rajongott különösebben a dologért. Számtalan gyümölcsöt ajánlottam neki fogyasztásra, de az áfonyán és az őszibarackon kívül semmit sem kóstolt meg, előbbiekre is csak akkor fanyalodott, ha épp nem kapott vacsorát, ez pedig összesen kétszer fordult elő. Ami a mesekönyv-illusztrációkat illeti, Gábor 78 gramm volt mikor találtam és már három napja komoly hízókúrán volt, mire először lemértem, szóval ha esetleg ráesett volna egy méretes starking, inkább múlt volna ki törött gerinccel, mint hurcolta volna a hátán.

Külsejét tekintve tapírfejű, terrierszemű, denevérfogú, mosómedvemancsú, tatutestű, menyétcsontvázzal rendelkező patkány tulajdonképpen, rendkívül selymes bundával, ami a mellkasán fehér. Tapasztalataim szerint a legfontosabb érzékszerve a füle. Elég vaksi, bár nappali fényben kifejezetten csibész tekintete tud lenni, valószínűleg kiváló a szaglása is, mert azonnal és nagyon hatékonyan megtalálja a legelfeledettebb kutyaszart is a kertben, de a hallása, az valami elképesztő. Mindent meghall. Kis túlzással a parkettára hulló gombostű hangjától is összerándul. Sose tapsolj sün mellett. Elképesztő kínokat állhatnak ki a tüzijáték alatt, vagy egy részeg budai újgazdag visszafogott születésnapi ünnepségének közelében.

Advertisement

Amint a hőmérséklet lemegy 10 celsius fok alá, a sün megkezdi téli álmát. Nagyjából úgy, mint a medve, testhőmérsékletét (ami amúgy a miénkkel nagyjából egyforma) akár 5 celsius fokra is le tudja csökkenteni, légzését percenkénti 10-re, szívverését pedig 2-re 200 helyett. Akár fél évig képesek táplálék nélkül életben maradni. Kulcsfontosságú, hogy jó fészket válasszanak maguknak, merthogy a sün fészekben él. Bokrok alján, levékupac alatt, farakásban keres magának otthont. Tavasszal, amikor 15 celsius fok fölé megy az átlaghőmérséklet, akkor szépen felébrednek és elkezdenek táplálékot keresni maguknak. Ilyenkor iszonyú soványak, ezért hívják népiesen sünkutyának és sündisznónak is a sünöket. Attól függ, mikor látták őket. Rengeteg fiatal állat nem éli túl a telet, részben azért, mert béna fészket épít és megfagy, leggyakrabban pedig azért, mert kevés zsírtartalékot halmoz fel, a hibernáció alatt mindent felhasznál és a téli álomból sosem ébred fel.

Amikor ezt olvastam, támadt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ez a történet olyan egyszerű, mint gondoltam, nem úgy lesz, hogy Gábort elengedem pár nap múlva, aztán hajrá. Nem tud lófaszt se, csak mérgesen puffogni, meg macskatápot enni, négy foga van összesen, valószínűleg az anyja sem él már, ha én ezt így elengedem, tuti nem éli túl a telet. Akkor találtam rá a sünbarát alapítványra. Ők segítettek, szépen elmagyarázták, hogy mik lesznek a teendőim és hogy tényleg nem olyan egyszerű a dolog, ahogy először gondoltam, valóban nem éli túl a telet, ha csak úgy elengedem pár nap után. Ha érdekel esetleg a jövőre vonatkozóan, hogyan is csinálják a sünmentést a hideg profik, és szeretsz iszonyú cuki kölyöksün képeket nézegetni, mindenképp látogass el a facebook oldalukra, a honlapukon pedig találsz egy csomó hasznos infót, fészek, etetés, befogadás, elengedés, és áthelyezésügyben. Szerintem sokat elmond a hozzáállásukról az a tény, hogy 5 percen belül válaszoltak az este 11-kor küldött képüzenetemre, amiről lemaradt a szöveg, és egyáltalán nem édesanyám valódi foglalkozására tettek célzásokat, hanem szó szerint azt írták, hogy “Jó estét, ki ez a kis tünemény?” Nekem elég hitelesnek tűntek a képek és az üzenetváltásaink alapján, szóval mindent megfogadtam, amit tanácsoltak. Megkérdezték, hogy be tudnám-e vállalni Gábort még úgy két hétre amíg megerősödik, aztán elvileg vissza lehetne engedni az erdőbe. Ennek az az alapvető feltétele, hogy elérje a minimum 400 grammos súlyhatárt, mert akkor igen jó túlélési esélyekkel futna neki a szabad életnek. Én persze igent mondtam. Akkor még nem tudtam, hogy a két hétből két hónap lesz és hogy egy sünt nem lehet csak úgy elengedni.

Advertisement

A vans-es dobozból időközben banános doboz lett, Gábor szépen cseperedett, lassan a serpenyőben előmelegített zselés fűtőtasakok is eltünedeztek és a fenti fürdőben is kikapcsoltuk már éjszakára a törölközőszárítót. (olyan pici volt, hogy abban az időszakban az anyjának kellett volna melegítenie, nehogy kihűljön) Kata, állatorvos a barátunk a szomszédból iszonyatosan sokat segített, ő mutatta meg, hogyan kell szakszerűen sünt fürdetni, ő vigyázott rá, mikor elutaztunk, őt harapta először véresre Gábor újdonsült kis vámpírfogaival, tőle tudtuk meg azt is, hogy semmi baja nem lesz attól egy sünnek, ha sikoltva belejtik a mosogatóba. Egyre nőtt és nőtt. Szépen megharapott mindenkit a környezetében. (mondjuk engem utoljára) A kezdetben adott silánnyabb minőségű, magas szénhidráttartalmú macskatápot jobb minőségű húskészítményre cseréltük, és megléptük a beltéri süntartás csimborasszóját; két nagyméretű, patikából szerzett Tenás dobozt szigetelőszalagoztunk össze, járatokat vágva a válaszfalba. Egy harkály által kivájt, kidőlt nyírfatörzs darabot félbevágtam, abból készült Gábornak barlang, szénával töltöttem fel a dobozok alját, megkezdődtek az első fészeképítési leckék, több-kevesebb sikerrel. Gábor iszonyúan ragaszkodott a helyéhez, megőrizte éjszakai állat voltát és irgalmatlan puffogába kezdett, amikor kivettem onnan, hogy almot cseréljek, ami gyakorlatilag minden délelőtt megtörtént, mivel a sün elég büdös állat tud lenni ha elhanyagolják, és hát mi tagadás, Gábor meglehetősen komolyan vette az anyagcserét. Azt hiszem talán ez volt az az időszak, ami mindannyiunk életében idillinek volt nevezhető. A boldog gyerekkor.

A következő pillantban Aranka új tapasztalattal gazdagodik; A sün szúrós.

Gábor jóbarátra lelt Aranka és Panka személyében, bár mindketten, hogy úgy mondjam problémás szabadidős tevékenységet választottak; Panka mindenáron labdázni és szaladgálni szeretett volna vele, amit Gábor sajnos nem tudott értelmezni, Aranka pedig alaposan szerette volna megszagolgatni, aztán amikor ez sikerült és Gábor napról napra egyre keményedő és sűrűsödő tüskéi nagyon megszúrták az orrát, elkezdett rettegni a félelmetes, 155 grammos állattól és csak akkor nem tartotta tőle a tisztes távolságot, ha el akarta lopni a vacsoráját.

A kamaszkorral kezdődtek a szökési kísérletek. Az elsőn nevettünk; Gábor erőszakosan addig próbálta átpréselni magát a Tenás doboz fogantyújának lyukán, amíg be nem szorult, mind a négy lábacskájával kalimpált a levegőbe, miközben Panka erőszakosan próbálta a szájába tömni a nyáltól lucskos, vasárnapi teniszlabdáját. Ollóval kellett kiszabadítani, onnantól kezdve minden lyukat a dobozán beragasztottunk, vagy parafadugóval tömtünk be. A második szökés már inkább bosszantó volt; Gábor akkorára nőtt, hogy már át tudott mászni a Tenás doboz oldalán, épp a gardróbban volt, benyitottam és ott csücsült a radiátor alatt. Meglátott (valójában meghallott) és kivételesen nem az addig szokásos puffogás-összegömbölyödés-tenyérbeszarás aranyháromszögét választotta, hanem villámgyorsan átpréselte magát egy körülbelül két centiméteres résen és bemászott az egyik, úgy százkilós gardróbszekrény alá. Mindent megpróbáltam, de teljesen képtelenség volt elhúzni a szekrényt, megdönteni meg nem mertem, nehogy összenyomjam azt a büdös, harapós, puffogós, borzalmasan ellenszenves és tökhülye lényt, aki szabad akart lenni és nem dőlt be mindenféle macskatápok meg tenás dobozok látszat-boldogságának. Nem érdekelte a kényelem, a rendszeres, jó minőségű táplálék, nem nyomasztotta a múlt, nem sajnálta magát, kizárólag az érdekelte, hogy bármi áron visszajusson oda, ahová tartozik, akármi is ennek a következménye. Egyre jobban tiszteltem ezt benne, de a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. A harmadik szökésénél megijedtünk. Kellemes, szellős este volt, kitettem Gábort a magasított oldalfalú, frissen almozott dobozaiban, frankó vacsorával az öreg, összerágcsált napágyra, amin még annak idején a Guszti ücsörgött esténként, később meg a Panka, megnéztünk valami filmet, majd kimentem rágyújtani (akkor még dohányoztam) a teraszra és látom, hogy Gábor a levendulák alatt cammog a kert vége felé. Jó fél métert kellett zuhannia ehhez a mutatványhoz, de nem tűnt úgy, hogy megviselte volna a dolog. Hiába “sétáltattuk”a kertben naponta egy órát, amiből néha három is lett, ha nem találtuk meg, nyilvánvalóvá vált, hogy Gábor nem akar tovább a mátrixban maradni. Azonnali megoldás kell. Akkoriban érhette el a 180 grammot. Ismét a sünbaráthoz fordultam. Az azonnal jelentkező, ismeretlen hölgy ezúttal azt tanácsolta, hogy kezdjük meg Gábor visszaszoktatását az erdőbe, építsünk neki egy kinti kifutót, ha van rá lehetőségünk. Jóval tartózkodóbbá válik majd, és szépen megtanul majd “nappal aludni, tűrni az éhséget, meg csöndbe lenni, meg, hogy a sötétség a barátunk”. Ezt az idézetet tőlük idéztem. (mármint ők idézték az idézetet, amit most idéztem) Nagyon mosolyogtam amikor olvastam, kicsit talán meg is hatódtam. “Nem is három. Már négy.”

Szökési kísérlet.

Szóval reggel irány a barkácsbolt, aztán acélháló, kötöződrót, paradicsomkaró és sok-sok türelem. Pár óra alatt sikerült összeeszkábálnom egy feszes, úgy húsz négyzetméteres drótkarámot. A jázminbokor köré húztam fel, így mindig hűvösben volt, ami 40 fokban nem elhanyagolható szempont. Amúgy is ott szeretett elbújni magától, ha nem volt kedve visszamenni a dobozba. Rengeteg szénát és forgácsot szórtam a bokor köré, Gábor rövid idő belül olyan fészket rittyentett, hogy a Panka ki sem tudta ásni onnan. A biztonság kedvéért kiszórtam egy zsák faforgácsot a tetejére, vízzáró rétegnek és némi szigetelés gyanánt. A karámot szépen körberaktam a teraszépítésből maradt viakolorral, jó erősre sikerült. Amikor Arankát sokadszorra kaptam el, hogy lopja a sün tápját (ami elég könnyű volt, mivel a teraszról beugrani be tudott, de valahogy kiugrani soha, ezért általában kétségbeesett fejjel ücsörgött Gábor mellett, várva a végzetét), csúnyán lebasztam, ő menekülőre fogta a dolgot és tiszta erőből nekirontott a hálónak, de lepattant róla anélkül, hogy kárt tudott volna tenni benne az 50 kilója.

Aranka várja a végzetét a karámban.

Gábor azonban boldogtalannak és feszültnek tűnt. Mikor első alkalommal kitettem a kifutóba, addig mászkált idegesen fel-alá, hogy féltem, valami baja lesz. 53 grammot fogyott aznap, ami a súlyának majd’ negyede volt. Visszavittem a dobozába aludni, enni és lenyugodni, másnap már valamivel jobb volt a helyzet, kezdett beállni a ritmus. Sajnos később a szomszéd macskái is átszoktak Gábor kerthelységébe. Unott pofával majszolgattak, sem engem, sem a kutyákat nem vették komolyan, igaz, legalább Gábor sem érdekelte őket különösebben. Az első komoly vihar akkor érte a sünfészket, mikor épp a Balcsin voltunk, de én már másnap ellenőriztem, hogy rendben mentek-e a dolgok. Tökszáraz volt belül minden, könyékig kellett beletúrnom a széna alagútba, hogy elérjem a puffogó, meleg, szúrós gombócot. Ezután már nem aggódtam többet záporok miatt.

Mérlegelés

Nagyon megszerettem őt. Persze egy sün nem kötődik úgy, mint egy kutya vagy akár mint egy macska, sőt valószínűleg még egy varánusz is jobban örült volna ha lát, mint Gábor, de valahogy mégis beférkőzött a szívembe. Utálta a fogságot, de nem törte meg. Szerette az ételt, de nem hízelgett. Rettenetes természetű állat, tényleg, valóban, kőkemény, rideg, barátságtalan lény volt, de engem például sosem bántott, mindig hagyta magát felvenni, nyugodtan viselkedett és velünk szemben sosem volt ok nélkül aggresszív. Vámpírfogú, tövisekkel borított vadállat, ugyanakkor kifejezetten védtelen és ártalmatlan teremtés. Gyanakvó és bizalmatlan, ugyanakkor bárki simán kézbe veheti. Természetesen igyekeztünk nem babusgatni, és kézhez szoktatni, valószínűleg tényleg jól csináltunk mindent, mert Gábor gyűlölt minket. Minden éjjel bámulta az erdőt a rácsa mellett, mást sem csinált, csak evett és bámult kifelé. Megkezdtük hát az utolsó és talán legfontosabb tananyagot; és bár önvédelemből egészen jó volt Gábor, kiváló fészket is tudott építeni, de ha valamiben tényleg tehetséges ez a mogorva, arrogáns tahó, az bizony a vadászat volt.

Lassan magához tér a vasárnapi ebéd..

Amikor először látod a nevelt sünöd bogarat gyilkolni, valamiféle furcsa büszkeség tölt el. Kétségtelenné vált, hogy miféle állat is ő valójában, a vér nem válik vízzé. Persze sajnáltam a sok sáskát, amit vásároltam (kicsit megfagyaszottam őket a mélyhűtőben, hogy ne legyenek azért annyira virgoncok), meg aztán mégiscsak szó szerint többszáz állatot gyilkoltam meg egyetlen túléléséért, de ezt az áldozatot vállalnom kellett. A tücsök, lisztkukac, sáska és fürjtojás diéta megtette a hatását; Gábor izmos, erős, gyors kamasszá cseperedett. Amikor végül végignéztem, ahogy megbűnhődik a baracktolvaj rózsabogár vakmerőségéért, majd pár másodperccel később a (valószínűleg nem túl jóízű) véletlenül arrajáró futrinkát is darabokra szaggatták a tűhegyes fogak, már tudtam, hogy Gábor, a 455 grammos gyilkológép nem maradhat tovább velünk. Várja az erdő és ő felkészült az indulásra. Már csak nekem kellett felkészülnöm arra, hogy el tudjam engedni.

Sokféleképpen lehet elengedni egy sünt. Cserjés, bokros területen, úttól távol, esetleg annak a helynek a közelében, vagy pontosan ott, ahol megtaláltuk, üdülőövezetben, nagyobb parkban, vagy akár a Margit szigeten. Mivel mi közvetlenül az erdő mellett lakunk, párszáz méterre Gábor lelőhelyétől, adódott egy olyan lehetőség is, hogy nem elengedjük, hanem “megszervezzük a szökését”. Építettem a karámjából kihordott viakolorból egy mini lépcsősort a kerítésalapunk mindkét felére, lecsavaroztam a legalsó kerítéslécet és máris kész volt a stairway to heaven (vagy a road to hell, hozzáállástól függően). A sünbarátok is írták, hogy néha visszajár az elengedett sün, ha nem talál elég ételt a természetben, mindenképp meg akartam adni számára a ki- és bejárás lehetőségét, miután sikeresen megszökött.

Advertisement

Ünnepélyesen vártuk, hogy Gábor kijöjjön vacsorázni a fészek komplexumából (ami addigra olyan profin volt megépítve, hogy azt is lehetetlen volt megállapítani, hogy épp melyik odúban nappalozik, nemhogy kiszedni onnan), de valamiért esze ágában sem volt megjelenni, talán érzett valamit, nem tudom, sosem fordult elő korábban ilyen, általában órát lehetett igazítani az este 8:30-as ébredéséhez. Éjjel egykor már kint volt, de addigra meg az asszony adta fel az ébrenlétet, ezért elhalasztottam az indulást. Másnap vaddisznócsorda miatt fújtam le a dolgot, harmadnap az irgalmatlan rókarikoltozás riasztott el, eszembe jutott a sáskaboltos srác tanmeséje a nagy nehezen felnevelt cinkefiókáról, aki szabadon engedése utáni első percben szajkó áldozata lett, megborzongtam és jobbnak láttam Gábort visszatenni a karámba. Aztán eljött augusztus utolsó napja.

“Now it’s time to leave the capsule if you dare”

Tökéletes, késő nyári este, tiszta ég, kellemes meleg, szellő és néma csend. “Ma máshogy ragyognak a csillagok”. Ez lesz az a nap. Csak úgy csattogott a kezemben a csípőfogó, ahogy vágtam a karám drótfalát. Szépen kihajtottam úgy két sünnyire, és vártunk. Gábor ismét igyekezett volna vissza a fészkébe a nagy hangzavartól, de én elkaptam és hiába kapálózott, erőszakosan az egyik táljához tettem. A Space Oddity jutott eszembe David Bowie-tól, és mosolyogva a “take your protein pills and put your helmet on” sort kezdtem halkan dünnyögni. Sértődötten evett pár falatot. Éppen rágott, amikor észrevette, hogy hiányzik a rács, ami mellett olyan sok estén keresztül bámulta az erdőt. Azonnal útnak indult. Meg-megállva sunnyogott a kerítésalap mellett, szinte egyenesen a “lépcsősorhoz” osont és kivételesen mindenféle bénázás nélkül felment rajta.

Az utolsó kép, ami Gáborról készült. Naná, hogy homályos lett.

Lelassult az idő. Villant a vaku, az asszony aggódva toporgott mögöttem, ahogy Gábor elérte az utlolsó lépcsőfokot is, majd megállt és óvatosan beleszimatolt a szabadságba. A dal már csak a fejemben szólt tovább, amint a félelem vagy a bizonytalanság legkisebb jele nélkül kilépett a résen. Még egy pillanatra visszanézett, elköszönésképp talán, bár ez egyáltalán nem az ő stílusa volt, villant egy utolsót valamelyikünk telefonja, sírtunk, aztán Gábor belevetette magát az éjszakába és mi sosem láttuk többé.