A fenti kérdésben többszörösen is érintett vagyok. Egyrészt nekem is vannak gyerekeim, másrészt mint nemrég írtam magam is aktívan cselekszem az önpusztítás ilyetén módját.

Egyrészt szomorúan tapasztalom, hogy a szülők körében egyre korábbi időpontokra tolódik a gyerekek valamilyen foglalkozásra “hordásának” korlátja. Amikor iskolás voltam már az is nagy szó volt, hogy alsó tagozatban kezdjen valaki rendszeresen sportolni, de ma már az óvodában elkezdődnek a sportfoglalkozások, és itt (sajnos) nem az óvónéni által vezetett macitornára gondolok, hanem a különböző sportegyesületek által “kiszervezett”, szó szerinti edzésekre. Azt gondolom, ezzel nem igazán a gyerek igényeit akarja a szülő kiélni, hanem inkább a saját elmulasztott lehetőségeit próbálja gyermekei révén pótolni. De ezzel az az igazi baj, hogy ráadásul még el is veszi a gyerektől a játékidejét, pont azt, amiben igazán ki tudna teljesedni és tudna egészségesen fejlődni. Félreértések elkerülése végett, nem szeretném az edző kollégákat minősíteni, hiszen ők egy a szülők által gerjesztett igényt próbálják teljesíteni. Inkább csak rá akarok mutatni egy olyan társadalmi folyamatra, ami szerintem nem jó irányba megy. A gyerekeknek elsősorban játékra van szüksége nagyjából kilenc-tíz éves koráig.

Másrészt a szülőket ugye a társadalomban lejátszódó folyamatok irányítják, és el kell fogadnunk, hogy ma már egyre több szülő akarja a gyerekének idejét az otthonától távol lefoglalni. Tehát a szülő sportot keres. Elég népszerű ágazat ilyenkor a különböző küzdősportok iránti érdeklődés. Ugyanis az az óvodás gyerek, akit nem úszásra, tornára (talajtorna, balett, RSG, stb...), vagy focira visznek, az jó eséllyel valamelyik karate-, birkózó-, aikidó-, vagy cselgáncsedzésen fogja találni magát. Na de ha már eldöntötte a szülő, hogy a gyermekét szeretné felkészíteni az élet harcára, hogy a fenébe döntsön, hogy melyik sporttal kezdjen a gyermeke foglalkozni? A félreértések elkerülése érdekében a sport szó alatt a továbbiakban a pusztakezes küzdősportot/harcművészetet értem.

Az a szülő, aki maga nem űz valamilyen küzdősportot, kívülről elég egyformának találhatja őket. Az a tapasztalatom, hogy a választás kimerül abban, hogy mire van lehetőség az adott óvodában/iskolában, mire jár a szomszéd gyerek, és mit reklámoztak a tévében, rádióban, újságban. A szülő talán nem is gondolná amikor sportot választ gyermeke számára, hogy ezzel a gyermekét kezdi el terelgetni egy olyan úton, ami majd az egész életre kihat. Nagyon leegyszerűsítve az ilyen küzdelmi helyzetek amik egy küzdelmi edzésen előkerülnek egyfajta konfliktus megoldási mintákat adnak az ember számára. A mintákat itt a kognitív sémák szintjén értem: adott egy felénk érkező negatív impulzus, amire kénytelen vagyok valamit reagálni. A különböző küzdősportok más-más reakciót találnak hasznosnak, és a maga módján mindegyik célravezető lehet, de pont ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a saját gyermekünket melyik irányba terelgetjük. Ha a szülő maga is sportol valamit, az azért teremt egy kicsit más helyzetet, mert az ebből fakadó viselkedési mintákat a szülő már képviseli otthon, ettől már nem lesz nagyon eltérő az, amit az edzésen sajátít el a gyermek.

Advertisement

Nem szeretem a csoportosítást, de hogy megpróbáljak válaszokat is adni a címben feltett kérdésre, kénytelen vagyok valami támpontot adni anélkül, hogy én magam válnék hiteltelenné azzal, hogy a saját stílusomat ajánlom. Nem gondolom, hogy létezik univerzális megoldás, a szülőnek mérlegelnie kell a saját szempontjait, és aszerint kell döntenie, ami alapján az is kijöhet, hogy az lesz a választott sport, ami a legközelebb van.

Tehát elsődlegesen azt gondolom, hogy a gyerek személyiségének megfelelő sportot kell találnunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy visszahúzódó, áldozat típusú gyereknek milyen tulajdonságára erősítünk rá, egy támadóbb jellegűre, vagy egy védekező jellegűre; ugyanakkor a vezér típusú gyermekünknek sem mindegy, hogy mit választunk.

Ha a gyerekben erős a versenyzési kedv, akkor jó irány lehet valamelyik küzdősport iránti érdeklődés. A küzdősportokban kidolgozott szabályrendszer szerint rendeznek küzdelmeket, ezek a szabályok általában védik a gyakorlókat, és adnak egy keretet is a viselkedésnek (mit lehet, és mit nem lehet). Ebben a kategóriában vannak harciasabbak, és vannak kívülről kevésbé harciasnak látszó irányzatok. A harciasabbak alatt értem a boxot, a savatét, a sport karatét (kick-box), a thai boxot, a kempót, és ma már az MMA-t is muszáj idesorolnunk, valamint ebbe a kategóriába szerepelhet orosz barátaink kedvéért a sambo is; a kevésbé harcias küzdősport alatt értem a birkózást és a cselgáncsot. Tudom a kettéválasztás kicsit erőltetett, de számomra ezek a stílusok kettéválnak a sportban is, a harcművészetben szokás is kemény és lágy stílusnak nevezni őket. Azt kell ennél a választásnál észben tartanunk, hogy a fent említett kommunikációs sémában ez a sportirányzat a másik fél fölébe kerekedő stílust fogja erősíteni a gyerekben. Fontos tudni előre, hogy ha ilyen sportot választunk a gyerekünknek, akkor majd előbb-utóbb rendszeresen versenyekre kell vinni őt, ahol sokat gyakorolhatja majd a várakozás és türelem erényét (a versenyre elkísérő szüleivel együtt).

Ha a gyerek nem az a versenyző típus, de szeretnénk a harciasabb útra terelni, akkor is széles választási lehetőségünk van: karate ezer féle ága, taekwon-do, kung-fu, Jeet kune do. Ezeknél a stílusoknál közös, hogy a gyakorló egyedül van, és egy támadó jellegű küzdelmet képvisel. A mottója talán az lehet, hogy “legjobb védekezés a támadás”. Természetesen aki ezt választja, nem jelenti azt, hogy egy agresszív állat lesz, de a támadásra támadással reagálás nem lesz tőle idegen.

A kevésbé harcias, de ennek ellenére semmivel nem ártalmatlanabb stílusok képviselői lehetnek a (nem versenyzés központú) cselgáncs, a jiu-jitsu, az aikido, a hapkido, vagy akár a tai chi. Ezekben a stílusokban közös, hogy egy konfliktus esetén a kivárás, megfigyelés megelőzi a saját reakciót. A mottója talán az lehet, hogy “miért rontsak fejjel a falnak, amikor az ellenfél magától megteszi, ha arrébb állok egy lépéssel”. A thai chit leszámítva ezeknél a stílusoknál jelentős különbség, hogy nem egyedül gyakorol az ember, hanem egy társra van szükség. Ergó, ha az ember gyakorol, akkor kénytelen megismerni mind a támadó, mind az elszenvedő szerepét. Ezért azonnal kap visszajelzést (saját magán) arról, hogy mit is jelent az, amit ő csinálni fog a másikkal.

Advertisement

Fontos megemlítenem, hogy nem csak irányzatot kell megvizsgálnunk választáskor, hanem az edző személyét is. Sajnos küzdősportok esetén elég hamar beleeshetünk abba a csapdába, hogy az edző egy szadista barom, aki a gyerekekből TEK harcirobotot, vagy SAS különleges ügynököt akar képezni. Nem kell bedőlni nekik! Nincs szüksége a gyerekeknek az effajta hozzáállásra, csak a kedvét szegjük gyermekünknek, hogy megismerhesse a kiválasztott sport szépségeit, és valóban élvezni tudja a mozgás örömét.

Külön állatfaj a Baranta, amit a fenti kategóriákba nem tudok besorolni, de azoknak az olvasóinknak, akik a szíriusz kontinuitás elmélet hívei, fontos hogy megjegyezzem ilyen is van, és ha szeretnék ezt a gondolatot erősíteni a gyermekükben, mindenképp írassák be egy ilyen edzésre, minél hamarabb!

Azt hiszem még oldalakon keresztül tudnék írni erről, és biztosan nem is soroltam fel minden stílusirányzatot (akik kimaradtak, azoktól elnézést kérek), de talán sikerült valamilyen választ adni a címben feltett kérdésre. Vagy legalább elindítottam egy gondolkodási folyamatot, ami jobb irányba viszi a világunkat.

Találkozzunk a páston/tatamin/ringben/küzdőkörben!