A negyvenes férfiak népes, már nem fejetlen, de nem is túlságosan bölcs táborához tartozni (fél év múlva ez a fordulópont nálam is bekövetkezik) nem csupán apropója holmi hasztalan merengéseknek. Erőnk teljében, félúton megpihenve most kellene elégedetten visszanéznünk eddigi életünkre, nyugtázni hogy a hajó melyet kormányzunk biztonságban van, víz nem szivárog be eresztékein, és a legénység sincs zendülés közeli állapotban. Figyelemmel kell tartani mindent: ahogy dagad a vitorla, a tajtékzó vizet a hajó orránál, és hogy mindenki ott végzi a rábízott feladatot, ahol a dolga. Ilyen az elégedett negyvenes családi hajónaplója.

Mi, meglett hímek, már olyan buzgalommal csereberéljük az apró kezű urológusok telefonszámait, mint iskolás srácok az autós kártyákat, és hogy lelkünk is kérgesedjék, biztosan találkoztunk már olyasvalaki halálhírével, akiről egykor azt gondoltuk, hogy röhögve él túl bennünket. Az sem vidám adaléka ennek a korszaknak, ha valamelyik egykori barátunkról le kell mondanunk, mégpedig mindenféle értelemben.

Testvéremmel együtt nyomorban nőttünk fel. Nyomorban, ami az anyagi viszonyokat illeti. Más megközelítésben azonban nem éreztem ezt, mert szellemileg nem voltunk kitéve ennek, főleg, ha a falu lakosságából magam által kijelölt, hús-vér viszonyítási pontokhoz mérve vizsgáltam helyzetünket. Apró tömésházban cseperedtünk, miközben szinte minden hétvégén városi nagyanyámat boldogítottuk, aki egy letűnt világot idéző polgári házban élt, tele régi könyvekkel, saját maga által festett festményekkel, a hátsóudvarban pedig néhai dédapám cipészműhelyével. Személyes identitásunkat e kettősség határozta meg, és a lenéző, becsmérlő megjegyzéseket, amelyeket egyes falusi kortársainktól kaptunk, ezen lepergetőréteg tartotta távol érzékeny lelkünktől. Pedig akkor még nem tudtuk, hogy az italt meg nem vető édesapánk, és az emiatt neheztelő anyai nagyanyánk közti konfliktus vezetett oda, hogy szüleinknek idő előtt, az addig összekuporgatott pénzükkel kellett új életet kezdeniük. Ezért apánknak természetesen nem esett jól, ha a szegénységünk, illetve szüleink kudarcai miatt begyűjtött megjegyzéseket mi az anyai ági, polgári, vagy félpolgári (legyünk önmagunkkal szemben őszinték) sztorikkal oldottuk, például azzal, hogy a dunántúli kisvárosban nagyszüleimnek az elsők közt volt angol vécéje (bebee). Melldöngetésre melldöngetés volt a válasz, bár önmagunkban nem hordoztuk semmit ebből az agyondicsőített múltból. Úgy éreztük, hogy bár minden jel szerint hátrányt szenvedtünk el a többiekkel szemben, bizonyos tekintetben mégis többek voltunk tőlük.

Advertisement

Aki faluban nőtt fel, különösen egy a Kádár-rendszerben rendesen megfingatott faluban, az tudja, hogy a rengeteg hagyomány-, és életidegen behatás dacára, a falusi tradíciókban gyökerező feudalista reflexek jól működtek. Például elképzelhetetlen volt bármiféle átjárás gazdag és szegény között. Egy szegény család sarja akkor sem járhatott gazdag (ez akkoriban valamiféle funkci-csemetét, gyári, esetleg TSZ-vezetőt, (pedagógust!!!) jelentett) família gyermekével, ha kiforgatta sarkaiból a világot. Ha volt is erre példa, az nem ment kontinentális méretű ellenszél nélkül.

Ennek köszönhetően leginkább az volt a jellemző, hogy a szegény, illetve a tehetősebb családok porontyai elkülönülve, saját köreikben barátkoztak. Ránk ezen belül is külön szabályok vonatkoztak, hiszen jöttmentek voltunk, betelepültek, és ha csak 15 kilométerről is, az akkor semmit nem számított.

Így barátkoztunk össze egy ötgyermekes, Budapestről letelepült családdal. Teljes vakációkat végiglógtunk, amikor éppen nem a mamát boldogítottuk. Szövetségek és barátságok köttettek, akkor még azt hittük: egész életre szólóak.

Sponsored

A River Phoenix főszereplésével bemutatott, 1986-os Stand by Me például azért lett az egyik legszeretettebb filmélményem, mert pontosan egy olyan csavargásról szól, amelyet mi heti rendszerességgel zavartunk le a nyári szünetekben. Az is a film erősségei közé tartozik, hogy kiválóan szemlélteti a baráti társaságokban megbúvó egyéni különbségeket, amelyek az otthonról hozott mintákban gyökereznek. A Phoenix által megformált Chris figurájának az én baráti társaságomban is megvolt a megfelelője, R.-nek hívták, és hívják még ma is.

Talán 5-6 éve lehet Facebookom, azóta kerestem őt, mindhiába. Utolsó személyes beszélgetünk 2004 környékén volt, az is inkább felszínes, udvarias és semmitmondó. Szóval kerestem-kerestem, de nem találtam, hosszú éveken át.

Egy szeptemberi napon, nagy meglepetésemre R. bejelölt engem. Nem mondom, hogy a beszélgetésünk nem tartalmazott furcsa elemeket, de betudtam ezeket annak a web-rutintalanságnak, amivel akkortájt saját bevallása szerint küszködött. Két héttel később azonban egy elég hosszú, teljesen széthullott, obszcenitásba hajló üzenetet kaptam tőle, tele megszívlelendőnek szánt, életviteli, életmenedzselési tanácsokkal. Nem tudtam mire vélni a dolgot, válaszomban segítségét kértem tőle az üzenet helyes értelmezéséhez. Közel egy hónap telt el, mire választ kaptam barátomtól, amely egy szűkszavú bocsánatkérésen kívül egyebet nem tartalmazott.

Nemrég jártam ügyeket intézni falumban, több ott lakóval is beszélgettem. Nem emlékszem hogy én hoztam-e szóba R.-t, vagy valamelyik beszélgetőpartnerem hozakodott elő vele, de kiderült, hogy egykori nagy-nagy cimborám súlyos alkoholproblémákkal küzd.

Advertisement

Újabb, majdnem tökéletes párhuzam a filmmel, amit az imént említettem. R annak a pesti családnak volt a csemetéje, akiről korábban már szó esett. Édesanyjuk is küzdött alkoholproblémákkal, amely R.-ék felcseperedésére természetesen rányomta a bélyegét. Ma már nem beszélünk.

Nem a meglepetés az, ami földre tepert, hanem éppen annak hiánya: a kiszámítható, papírforma, elkerülhetetlen sorsokkal való szembesülés.

Advertisement

A Falunkban élt még egy betelepült ember, egy volt juhász, aki a tejágazat összeomlásáig a falu teheneire vigyázott főállásban. Profi kutyákkal, profi szakértelemmel rendelkezett, az alföldről jött, évtizedes rutinnal bírt, ami a jószágok körüli munkákat illeti. Alapvetően nem játszott fontos szerepet a falu életében, leszámítva hogy színesítette azt. A tőle nem sokban különböző emberek a hasukat fogták a röhögéstől, például akkor, ha mondjuk berúgott. Képes volt magát teljesen eszméletlenre inni. Fiatal-felnőttkoromban lett napi kapcsolatom vele. Őt ebben a történetben nevezzük I.-nek. Volt hogy ő jött át hozzánk szerszámokért, gépekért, és volt hogy mi mentünk át hozzá ugyanezért. Talán 17 lehettem, amikor egyik reggel szerszámcsere megállapodásunk egyik pontjának érvényt szerzendő átmentem hozzá. Bekopogtam, sokára nyitott ajtót. Előálltam a kérésemmel, mire elmagyarázta, hogy a hátsó udvar melyik kamrájába kell mennem az eszközért. Becsukta az ajtót, én pedig elindultam hátra, azonban néhány lépés után, az elém táruló látvány miatt azonnal földbe gyökerezett a lábam. A lugas szélén, az egyik keresztlécre, ami a lugas tetején keresztbe futó szőlővesszőknek nyújtott támasztékot, I. öreg terelőkutyája volt felakasztva. Ott himbálózott a fehér bundájú puli-keverék, kilógó nyelvvel, guvadt, bevérzett szemekkel. Miután visszatértem a kamrából a holmival amit kerestem, újra bekopogtam hozzá, ő pedig arcomat fürkészve, tettetett naivitással kérdezte hogy mi a baj? Nem bírta sokáig, látva döbbenetemet hangosan elnevette magát. Fölényességgel hangjában faggatni kezdett, hogy tán csak nem amiatt a dög miatt akadtam így ki? Ez a dög volt I. belépője ebbe a közösségbe. Ennek a dögnek köszönhetően kapott munkát a falusiaktól, és ez a szerencsétlen, megkínzott dög volt az egyik utolsó dolog, ami a faluba költözését megelőző életéből rámaradt.

Sok év után tudtam meg, hogy miként halt meg I., bőven túl az ötvenen. Rákos lett. A diagnózistól számítva két évet élt még nagybetegen. Nem ivott, és enni is alig tudott. Nem volt több 30 kilónál, amikor körülbelül 10 éve bevégezte. I.-nek végakarata is volt: Tihanyban élő rokonait kérte meg, hogy hamvait a félsziget partjainál, csónakból szórják szét.

Sokat gondolkodtam ezen. Mekkora fene nagy költő volt már ez az I... Micsoda meg nem értett, elnyomott poéta szunnyadhatott I. megkérgesedett lelkének kürtőjében! Nagyot próbált dobni a végén, az hétszentség!

Advertisement

De az alkoholizmusban nincs semmi költészet. Ami lantot ragadva, elképesztően érzékeny lényekké változtatja az érintetteket az út végén, az nem más mint az önsajnálat. Ettől a költőtől pedig szép, nem önmaga sorsára reflektáló verset még nem hallottam. Viszont ezeknek az embereknek a szemüvegén át nézve önmagam, lehet hogy a hajóm nem is hasít úgy, ahogy azt eddig hittem. Lehet hogy az én életem lett kudarcok sorozatává, ahogy azt R. üzenetében állította. Könnyen lehet, hogy mindenben igazuk van. De miért fogadjak el tanácsot olyan hajóskapitányoktól, akik épp kiugrani készülnek foszlott vitorlájú hajójukból?