Március 6-án Recep Tayyip Erdoğan török államfő átadta a harmadik török Boszporusz-hidat. Az 1,4 km hosszú és 59 m széles hídon 8 sávos autópálya és 2 vasúti sínpár köti össze Ázsiát Európával.

Az impozáns és kétségkívül szemet gyönyörködtető építményt Szelim Szultánról (törökül a teljes neve: Yavuz Sultan Selim Köprüsü) nevezték el. Arról az oszmán szultánról, aki Kegyetlen Szelimként vonult be a törökök és a szunnita iszlám történelmébe. Ő volt Nagy Szulejmán apja, és az ő nevéhez fűződik a keleti világ meghódítása mellett mintegy negyvenezer, az oszmán birodalom területén élő síita muszlim összeírása, majd lemészároltatása.

Advertisement

Persze-persze, Szent István óta tudjuk, hogy egy uralkodó úgy is lehet a nemzet örök-fényű ikonja, hogy közben válogatott disznóságok tapadnak a nevéhez. Szóval nem lenne ezzel baj a törökök esetében sem.

/R. T. Erdogan török elnök, és Ahmet Davutoğlu miniszterelnök a Szelim híd átadási ceremóniáján/

Advertisement

Csakhogy a jelenlegi, közel-keleti konfliktuskatyvasz nagyon-nagyon leegyszerűsítve leírható egy szunnita-síita háborúként is, és ebben a konfliktusban a törökök a kezdetektől fogva a szunnita fél/felek oldalán álltak (kivéve csóró kurdokat), nem is beszélve arról a sokak által hangoztatott vádról, miszerint Törökország az Iszlám Állam egyik legnagyobb üzleti partnere, ami a feketepiaci olajkereskedelmet illeti (ezen vádak szerint sokaknak ugyancsak sikerült belefolynia ebbe a vállalhatatlan bizniszbe, például magának Bassar el-Aszadnak is). Tehát erre a névválasztásra ebben a rendkívül kényes geopolitikai helyzetben nem kehet nem úgy tekinteni, mint egy üzenet, vagy állásfoglalás.

Erdogan belépője:

1997. december 12-én, egy délkelet-törökországi nyilvános megjelenés alkalmával a nacionalista költő, Ziya Gökalp egyik ismert verséből idézett:

„A mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink.”

Történészek szerint azonban az Erdoğan által idézett sorok nem voltak megtalálhatóak az eredeti versben. Ezért 1998-ban Erdoğant vallási gyűlölet szításáért tíz hónap fogházra ítélték, melyből négy hónapot töltött le 1999 márciusa és júliusa között. Ezt követően a török iszlamista politika válságba került. 1997-ben a fundamentalista színezetű Jólét Pártját alkotmányellenesnek minősítették és betiltották, mondván, hogy a török állam szekuláris jellegét veszélyezteti. Több pártalapítási kísérletet követően végül az Igazság és Fejlődés Pártja lett az Erdogan képviselte, populista-iszlamista irányzatnak otthont adó politikai erő Törökországban.

Nyilván Erdogan megregulázásának, leültetésének, és pártja betiltásának oka nem a vallási alapú, politikai bajkeverés volt. Nem voltak szélsőséges megnyilvánulások az ominózus beszédet követően sem. Az akkor éppen regnáló, szilárd, szekuláris köztársaságban érdekelt politikai erő egyszerűen nem tűrte, nem tűrhette, hogy vallási alapon szerveződő párt nyerjen teret Törökországban. Kemal Atatürk reformjai óta folyamatos probléma volt ennek az oszmán, szunnita-iszlamista irányzatnak a visszaszorítása, amelyet korábban többnyire megoldottak erőből,de éppen az európai irányelvekhez igazodó jogharmonizáció kényszerítette ki azt, hogy az övön aluli, jogtipró módszereket ebben a küzdelemben a későbbiekben mellőzniük kelljen.

Advertisement

A törökök bizalma az 1999-es földrengés után, a katasztrófahelyzet nem megfelelő kezelése miatt ingott meg az akkori kormányzó erőben , és vezetett Erdogan pártjának megerősödéséhez, majd 2003-as győzelméhez.

Most hagyjuk azokat a hagymázas, kiábrándult, holmi európai értékekre hivatkozó nyilatkozatokat, újságcikkeket, amelyek az elmúlt órákban, a körvonalazódó török-EU megállapodás kapcsán elárasztották a médiát. Az én személyes véleményemet sem keverném ide a menekültválsággal kapcsolatban, ami finoman szólva sem európai, ha a merkeli értelmezést vesszük alapul.

Advertisement

Úgy gondolom, hogy amire most rájöhetett Európa az nem más, mint a törökök valós szerepe a helyzet ilyetén alakulásában. Az eddig tehetetlenséget színlelő, az emberáradat feltartoztathatatlanságát hangoztató, és önmagát a közel-keleti válság gazdasági károsultjaként beállító Törökország, bizonyos, nagyon komoly, Európával szemben megfogalmazott követelések teljesítése ellenében hirtelen csak képessé válna az emberáradat és az embercsempészet megfékezésére, a milliós tömegek kontinensre áradásának megakadályozására. Zsipsz-zsupsz!

Németországban a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) kommentárjában kiemelte: az EU Angela Merkel vezetésével az ankarai kormány “karjai közé veti magát”, és nincs is más választása, mert a német kancellár ragaszkodik ahhoz, hogy ne a balkáni migrációs útvonalat, hanem a görög-török határt zárják le, “kerül, ami kerül - és ez több lesz az EU által már felajánlott 3 milliárd eurónál”. A FAZ hozzátette: Ahmet Davotoglu török miniszterelnök kijelentései között nem azoknak van igazán jelentőségük, amelyek az újabb pénzügyi támogatásról, a vízummentességről vagy az EU-val való együttműködésről szól, hanem annak a “mintegy mellékesen” odavetett megjegyzésnek, miszerint

Törökország készen áll az uniós tagságra.

Davotoglu ezzel a megjegyzéssel “jelölte meg a szoros együttműködés valódi árát” - írta a FAZ.

/Index/

Leszbosz esetében például az a helyzet, hogy a görög parti őrség csak 4 kilométerre távolodhat el a parttól, a másik 4 kilométer már török terület, ahová nem mehetnek át. A törökök ugyanis nem engedik át a görög parti őrséget a maguk oldalára. Vagyis hiába szedik össze a tengeren a menekülteket, nem kísérhetik őket vissza oda, ahonnan jöttek. Egyetlen lehetőségük marad: a görög partra kísérni az érkezőket.

/444/

Tehát akárhogy is nézzük, forgatjuk, csócsáljuk ezt a dolgot, a helyzet mégiscsak úgy áll, hogy ez az egész török cirkusz nem más, mint a legklasszikusabb értelemben vett zsarolás. Annyira világos ez, mint a nap, és annyira arcátlan, hogy tényleg nehéz megfelelő szavakat találni rá. Ez az egész azt sugallja, hogy Törökország ugyan birtokában volt azoknak a képességeknek, hogy érdemben javítson a helyzeten, de nem tette ezt meg, mert nem kapott az Unió részéről olyan garanciákat, amiket szeretett volna (akár tudja kezelni Törökország ezt a helyzetet, akár nem, mégiscsak erről van szó).

Advertisement

Most pedig így a végén, figyelmünket picit magunk felé fordítva, vizsgáljuk meg azt, hogy Európa vajon úgy viselkedik-e, ahogy az egy nagyhatalomtól elvárható?

Képzeljük el, hogy Mexikó és az USA között lenne egy néhány kilométeres tengerszakasz. Egy szoros, amelyen özönlenek át a migránsok. Ha ez megvan, akkor játszunk el a gondolattal, hogy Mexikó egy, a törökökéhez hasonló ajánlatot tesz az amerikaiaknak. Én kifejezetten meglepődnék, ha az amik fejet hajtanának a déli szomszéd követelései előtt. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az adott tengerszakaszt kontroll, illetve zár alatt tartva gondoskodnának inkább határaik védelméről, a méhíkóiakat pedig elküldenék a bánatos picsába.

Ma, itt, ebben a történetben csupán az bizonyosodott be, hogy Európával szemben elég csak pofátlannak és makacsnak lenni, hogy az zavartan fejet hajtson a követelések előtt. Amennyiben mindez végleges, szerződéses formált ölt, az nem lesz jó üzenet a világ felé.