Fekszel a napon, a tó felől gyerekzsivaj hallatszik. Iszod a szomszéd lakóautó nyugatnémet tulajdonosaitól kapott sört, miközben a velük eltöltött estéről szóló jelentést fogalmazod. Kora délután elviszed a családodat egy közeli csárdába. Három fogás után tele hassal az órádra pillantasz, a desszertet hozzák éppen. Felállsz, elnézést kérsz, a mosdóba sietsz, ahol a zsebedből elővett gépelt jelentést a másik zsebedből előhúzott, félbe hajtott, sárga, jelöletlen borítékba teszed. Vársz. Egyszer csak nyikordul az ajtó, és egy vitorlássapkát, élénksárga inget, és fehér nadrágot viselő férfi lép be. Körülnéz, elismétli a megbeszélt jelszót, amire te a magadéval válaszolsz. Átveszi a borítékot, mosolyog, majd hanyagul jelez a kezével, hogy visszamehetsz. Az asztalnál ülve figyeled, ahogy a csárda parkolójában álló Trabantjához sétál, beszáll, majd némi várakozás után elhajt. Három hete szerveztek be, tegnapelőtt érkeztél, ez az első jelentésed. Feleséged a süteményt kelletlenül piszkáló, kisebbik lányodat dorgálja, miközben nővére nagyokat kacag rajta. Hátradőlsz a székeden, nagyot sóhajtva kényelembe helyezed magad; szembe hunyorogsz az ablakon besütő nappal, és elégedetten oldódsz fel a gyermekek kacajában megmártózó, Balaton-parti idillben.

Menni fog ez!

A kezdetek

A negyvenes évek végén kezdődő államosítási hullám az éppen beindulni látszó, magánkézben még jól prosperáló vendéglátóhelyeket is elérte. A Rákosi-korszak nem fordított különösebb figyelmet a turizmusra. Az iparra és mezőgazdaságra épülő sztálinista gazdaságpolitikában nem szántak túl nagy szerepet az ágazatnak. Az államosított létesítmények zöme zárva maradt, állapotuk rohamosan romlott. Egészen 1957-ig kellett várni a nagy szemléletváltásra. Kádárék meglátták turizmusban rejlő lehetőséget, azonban kénytelenek voltak szembesülni bizonyos infrastrukturális hiányosságokkal, amelyek gátolták az ágazat mielőbbi beindítását.

Advertisement

Az állapot korabeli beszámolók szerint nem volt valami rózsás: a szállodák 2. és 3. emeletére például már nem ment fel a víz, sok helyen pedig vizesblokk sem tartozott a szobákhoz. A korai tervekben és elképzelésekben nagyon fontos szerepet kapó Tihanyban nem volt egyetlen egy nyilvános WC sem, az autóskemping mint olyan pedig teljesen ismeretlen volt (a magántulajdonban lévő autó akkoriban még ritkaságszámba ment).

Az ország valutaigénye nőttön nőtt, ezért a magyar turisztikai kampányok első számú célországává az NSZK vált. Prospektusokkal bombázták a nagy német utazási irodákat, miközben gőzerővel megindult a balatoni infrastruktúra több évtizedes lemaradásának lefaragása. Az ország megjelent a nagy európai, turisztikai kiállításokon, ahol komoly hangsúlyt fektettek a Balaton szépségének és értékeinek kihangsúlyozására. Nyugatnémet barátaink így szerezhettek tudomást a pontosan 777 (!?) tihanyi lepkefajról, a balatonfüredi, 155 ágyas Arany Csillag Szállodáról, az Anna-bálról, és Oláh Kálmán cigányzenekaráról.

Az NDK vezetői már az ötvenes évek közepén világosan látták, hogy valamiképpen csökkenteni kell a keletnémet emberekre nehezedő nyomást. A termelési normák abnormális megemelésén, illetve a szoros ideológiai satun ugyan nem kívántak lazítani, de elhatározták, hogy erősen korlátozott körülmények között lehetővé teszik állampolgáraik számára, a szervezett keretek között zajló, szigorúan a keleti blokk országaira korlátozódó üdülést/nyaralást. Gdansktól Szófiáig terjedt a szervezett üdültetés szóba jöhető helyszíneinek listája, ami első hallásra kétségtelenül teremthetett valamiféle satnya szabadság-illúziót, az ezekre az utakra érdemesnek tartott dolgozók és funkcionáriusok fejében.

A Balaton 8-10 órányi buszozásra volt a Csehszlovák-NDK közös határtól. A magyar tenger esélyeit jelentősen növelte az északi és dél-keleti versenytársakkal szemben, hogy feleakkora volt a megteendő út, valamint hogy az Északi-tenger nyáron sem kifejezetten kellemes. Kifogások azonban szép számmal akadtak a magyarországi üdülésekkel kapcsolatban, amelyeknek híre a Német Szocialista Egységpárt elitjéig is eljutott.

A Bernhardt Gottwald-ügy

A dátum: 1961. július 25. Helyszín: Hévíz, Palatinus szálloda. Turistacsoport érkezik a Német Demokratikus Köztársaságból. Az első problémák mindjárt a becsekkolásnál jelentkeztek. A elfoglalt szobákban ugyanis nem az előzetesen rögzített körülmények fogadták a keletnémeteket. Például nem stimmelt az ágyszám. Kétágyas szobákat pótágyaztak, illetve volt olyan szoba is, ahova nem jutott kellő mennyiségű ágy. A csoport idegenvezetője egy bizonyos Bernhardt Gottwald volt, aki kikelve magából, habzó szájjal követelte a foglalásokban rögzített kötelezettségek teljesítését. Gottwald még idegesebb lett, amikor megtudta, hogy a szálloda nagyobb részét nyugatnémetek foglalták le, és hogy nekik ilyen jellegű problémáik nem voltak. Az IBUSZ helyi megbízottja vacsorára ugyan le tudta nyugtatni Gottwaldot, de az ételek kihozatalánál végleg elpattant valami a keletnémet idegenvezetőben: a vacsorára kihozott étel adagban, kinézetben messze elmaradt attól, amit a pár asztallal arrébb ülő nyugatnémet szállóvendégek kaptak. Gottwald úgy lobogtatta párttagkönyvét a magyar személyzet előtt, mint texasi karizmatikus prédikátor a Bibliát. Még aznap este eljutott a hírlánc Láncos Jánosig, az IBUSZ akkori vezérigazgatójáig, aki telefonon beszélt az IBUSZ helyi képviselőjével; a huszonéves nő zokogva könyörgött Láncosnak, hogy mentse fel.

Advertisement

Gottwald kifogásai nem voltak alaptalanok. Számtalan panasszal éltek akkoriban keletnémet csoportok, ami a német-német megkülönböztetést illeti. A magyarok szemérmetlenül kivételeztek a nyugatnémetekkel, sokszor pedig egyszerűen szemközt röhögték az NDK idegenvezetőket. A balatonföldvári kempingben például annyi panasz generálódott, hogy maga a nagy Neuer Zürcher Zeitung jött Magyarországra kivizsgálni a jelenség hátterét. Ezeknek a korai vadhajtásoknak vetettek végett a Gottwaldéhoz hasonló ügyek. Az NDK budapesti nagykövetségéig meg sem állt a panaszáradat. A konzuli jelentés rendkívül alapos volt, a Német Szocialista Egységpárt utasította a belügyminisztert hogy intézkedjen.

Feláll a Balaton-brigád

Természetesen a keletnémet belügyi szerveket nem a fogyasztóvédelmi kifogások kivizsgálása motiválta elsősorban, amikor az első “magyar aktákat” megnyitották. Sokkal nagyobb gond volt, hogy a kelet- és nyugatnémetek mindenféle akadályoztatás nélkül találkozhattak egymással, ismerkedhettek, barátkozhattak, eszmét cserélhettek a világ dolgairól.

Egy NDK állampolgár a blokk többi polgárához hasonlóan nem kirándulgathatott kényére-kedvére a vasfüggöny mögötti országokban sem. Rendőrőrsökön igényelhető betétlapokkal utazhattak, amelyek a határátkelőkön a személyi igazolványokkal együtt voltak érvényesek, és legfeljebb 30 nap távollétre jogosították fel a kiutazni szándékozókat. Az állambiztonsági szervek leginkább azért tartották fontosnak honfitársaik magyarországi, elsősorban balatoni megfigyelését, mert azt gyanították, hogy a nyugatnémet titkosszolgálat keletnémeteket fog beszervezni, illetve keletnémetek nyugatra szökését segíti elő, az ellenőrizhetetlen és kusza Balaton-parti viszonyok között.

Az operatív csoportok felállításának ötlete már 1963-ban megfogalmazódott, de a keletnémet titkosszolgálatnak várnia kellett néhány olyan államközi megállapodásra, amelyek szabályozni voltak hivatottak pár, a Stasi magyarországi tevékenységére is kiható kérdést. Mire minden megállapodás megköttetett, és a Stasi is elvégzett minden előkészületet az operatív munkával kapcsolatosan, 1967 tavasza lett. Ez is lett aztán a magyarországi operatív csoportok élesítésének kezdete.

Advertisement

A Magyarországon állomásozó keletnémet operatív tisztek technikai felszerelése ezekből állt:

Exa típusú fényképezőgép

Praktika Super típusú fényképezőgép

RICOH típusú fényképezőgép

Ezen kívül voltak töltőtoll-mikrofonnal ellátott magnetofonjaik is:

A Stasi rendelkezett egy sólyom becenevű, mini méretű fényképezőgéppel is, amit általában Philips 90 LR 073 típusú táskarádióban rejtettek el.

INDULHATOTT A MÓKA!

A csoportot vezető, Budapesten elszállásolt tiszt egész évben hazánkban tartózkodott, míg a Balatonnál szolgálatot teljesítő tartótisztek és ügynökök csak a nyári hónapokban kerültek bevetésre, a tópart hat kempingjében: Balatonbogláron, Zamárdiban, Balatonszemesen, Füreden, Balatonakaliban és Almádiban. Persze volt azért itt mobilitás is, ha a keletnémet államérdek és a szükségszerűség megkívánta.

Advertisement

A korabeli dokumentumok szerint hadrendbe állítottak legalább 10 fiatal ügynököt is, az FDJ, azaz a Fritz Schmenkel német antifasisztáról elnevezett keletnémet ifjúsági szervezet kötelékéből, amely egyébként a Stasi potsdami főiskolájának égisze alatt működött. Többségük igazi Kempinganalfabéta volt. A nem beavatott kempingfőnökök rendreutasításait meglehetősen rosszul tűrték, jelentést írni nem tudtak, sokak úszni sem, de a konspiráció alapszabályait minden körülmények között betartották, a szolgálat vezetőinek nagy-nagy megelégedésére. A szemesi Vadvirág Kemping különösen nagy szerepet játszott a történetben. Ide valós pihenőidejüket töltő Stasi tisztviselők, és belügyi dolgozók is jártak, valamint több ifjú megfigyelőt is ide szállásoltak el.

A balatonszemesi Vadvirág Kemping napjainkban

Ha nagy ritkán betévedt ide egy halandó keletnémet, gyorsan tovább is állt; volt ugyanis egy jókora csavar a keletnémetek külföldi üdültetésének történetében: Az NDK-s állampolgár ugyan 30 napra hagyhatta el országa területét, de csak két hétre válthatott valutát, naponta 30 keleti márkát, azaz összesen a két hétre 2240 forintot. A Vadvirág Kemping a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején az üdülőhelyi adóval együtt napi 52 forintba került. Ezt csak a bő zsebre eresztett állami tisztviselők, illetve az éppen szolgálatban lévő, operatív büdzséből gazdálkodó Stasi-ügynökök engedhették meg magunknak. A legtöbb NDK-s polgár úgy kívánta enyhíteni pénzéhségét, hogy a méltán híres fonyódi piacon otthonról hozott ingóságokkal, és könnyen pénzre váltható keletnémet műszaki cikkekkel kereskedett. Emlékszik még valaki a legendás NDK búvárszivattyúra? :)))

Az említett kemping egy 1978-as képeslapon

A Balaton-brigád szolgálati/szervezeti felépítése - alkalmazkodva a helyi sajátosságokhoz - a következőképpen módosult: A küldetés vezetője egész évben Budapesten lakott és dolgozott, onnan irányította az operatív tevékenységet (mint eddig). Egy tiszt Siófokon, egy Keszthelyen dolgozott. Később Balatonfüreden is szolgálatba állt egy “munkatárs”. Ők szezonmunkát végeztek, azaz irányították a kempingekben szolgálatot teljesítő ügynököket.

Advertisement

A civil megfigyelést végző személyi állomány kiválasztásánál nagyon fontos szempont volt, hogy minden társadalmi osztály, illetve minden foglalkozás-típus reprezentálva legyen benne.Ez sokrétű megfigyelést tett lehetővé. 1973-ban a következőképp nézett ki a magyarországi operatív csoport személyi állományának társadalmi összetétele:

  • 23 főállású ügynök
  • 31 munkás
  • 31 államapparátusban dolgozó
  • 8 gasztronómiai területen dolgozó
  • 4 EÜ-alkalmazott
  • 1 turisztikai alkalmazott
  • 29 vezető, műszaki és gazdasági területen dolgozó káder
  • 1 zenész
  • 2 diák
  • 4 háztartásbeli

7 személy foglalkozásáról pedig nem voltak adatok.

A gördülékeny munkát a Zala, Somogy, és Veszprém megyei Rendőrkapitányságok, Állambiztonsági Vizsgálati Alosztályai segítették. A balatoni vendéglátóhelyek németül jól beszélő alkalmazottjaiból kisebb megfigyelő hálózatot hoztak létre, amely szintén a két Németország polgárainak érintkezését volt hivatott szemmel tartani. A siófoki Lidó szállodában “Pesti”, a bélatelepi Napsugár nyaralótelepen pedig “Balaton” fedőnévvel jelentett egy-egy alkalmazott. “Balaton” nagy valószínűséggel a keletnémet titkosszolgálat mozgásáról, tevékenységéről is jelentett a Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság III/II. Alosztályának.

A nyugatnémeteknek bejött az élet

Egy érdekes szösszenet a hatvanas-hetvenes évek pénzpiaci ellentmondásait meglovagoló, egyébként sem balszerencsés nyugatnémet kisember hétköznapjaiból: A leleményes NSZK állampolgár az 1 nyugatnémet márkájáért vett 4 keletnémet márkát odahaza (persze hogy nagyban játszott). Elhozta ezt a sok keletnémet márkát hozzánk, ahol is egyért 16 forintot kapott, azaz kétszer annyit, amennyit nálunk a nyugatnémet márka ért!!!!

Bhávóóó!

Alaposság, fél siker

Az operatív munka az esetek nagy részében kifejezetten uncsi volt, erről számtalan jelentés árulkodik. Az egyik ilyen megfigyelés részleteiről “Kemping” és “Havel” aktája szolgáltat információkat. Minden jel szerint két, teljesen ártatlan embert figyelt meg a Stasi, ennek megfelelően nem is történt semmi rendkívüli, amit dokumentálni lehetett volna . “Kemping” 1961-ben szökött nyugatra, de több keleti kapcsolatát is megtartotta, “Havel” is a barátai közé tartozott, aki egy szovjet kaszárnya közelében élt. Mivel a nyugatról hazalátogató “Kemping” sűrűn látogatta “Havelt”, a Stasi számára összeállt a kép: a katonai létesítmény közelsége vonzotta oda elsősorban, és nem “Havel” barátsága. A megfigyelés állandó volt, és annyira alapos, amennyire csak lehetett. Íme egy részlet a jegyzőkönyvből:

Advertisement

„13 óra 48: »Kemping« autóját a 14 b házszám hátsó bejáratánál parkolja le, majd az Abendruh közön át belép a telekre. 14 óra 46: A kertben felállítják a napernyőt (piros alapszín, fehér-kék színű virágok). 14 óra 55: A napernyőt lecsavarják. “Kemping” ül a kertben és “Havel” feleségével társalog, miközben jegyzetblokkját fürkészi és ír valamit. Hátsó zsebéből gyakran elővesz egy világos zsebkendőt, s azzal megtörli orrát. Ezután a személyek kávét isznak és hozzá gyümölcstortát fogyasztanak, amelynek maradékát 15 óra 27-kor a komposzt dombra hajítják (a tortalapot és a fehér kristálycukrot).”

Nagy reménységünk, Emil

Volt a Stasinak egy “Emil” fedőnevű besúgója (IM), akit nagyon sokra tartottak a szolgálatnál. Úgy ismerte a Balatont mint a tenyerét, tisztában volt a helyi viszonyokkal, több nyelven beszélt, és kiváló kommunikációs készséggel rendelkezett. Rendkívül könnyen teremtett kapcsolatokat; dőlt tőle az információ.

Advertisement

Ezt a bizonyos “Emilt” Veszprémben, a veszprémi stadion parkolójában aktiválták (ott találkozott először a Balaton-brigád egyik tisztjével, cottbusi beszervezése után nem sokkal) 1983-ban.

“Emilnek” a tihanyi kemping volt a főhadiszállása. A “munkatalálkozókat” a “stadion” fedőnevű veszprémi lakásba szervezték, hetente többször. “Emil” elsődleges feladata a nyugatnémet kémek kiszűrése, és a keletnémet-nyugatnémet kapcsolatok lokalizálása volt. Ez azért volt fontos, mert a keletnémet turisták zöme nem a csoportos, hanem az egyéni szervezésű utakat részesítette előnyben; tehát a zömében beszervezett idegenvezetőkön keresztül a turistáik csak egy nagyon kis része volt megfigyelhető.

Hogy miért, ma már nem tudni, de az NDK-ban egyébként kiválóan fogható nyugatnémet televízió-, és rádiócsatornák azt kezdték el híresztelni a hatvanas évek végén, hogy a magyar-osztrák határon meglévő technikai határzár több helyen is el lett bontva, illetve felszámolás alatt van. Ez sok olyan keletnémet emberben ültette el a remény magját, aki már régóta fontolgatta a disszidálást, de kilátástalannak ítélve az esélyeket, nem lépett a tettek mezejére. Ez a hír - bár nem kizárt hogy később cáfolva lett - városi legendát teremtett, és gyakorlatilag - idővel némiképp módosult formában - ‘89-ig kitartott. A lényeg az volt, hogy Magyarországról könnyebb nyugatra szökni, mint otthonról.

Advertisement

Magyarországon ki is épült egyfajta infrastruktúrája a nyugatra szöktetésnek, bár rengeteg volt a lebukás. “Emil” pontosan az ilyen, szervezés alatt álló kísérletek lefülelésében bizonyult nagyszerűnek! Óhatatlanul is kapcsolatba kellett lépnie ehhez nyugatnémetekkel, gyakran kémekkel is, de jó viszonyt ápolt befolyásos üzletemberekkel és más, nyugaton fontos németekkel. Természetesen adott, illetve adhatott le róluk információkat a Stasinak, de volt annyira okos, hogy a maga pecsenyéjét se hagyja nyersen. Dörzsöltségére rácáfolandó, egy furcsa dolgot azonban mégis tett: 1985 novemberében a cottbusi hatóságoknál benyújtotta az áttelepedési kérelmét az NSZK-ba!

Hogy micsoda?

A Stasinál valószínűleg sok szem kikerekedett a hír hallatán. Nem sok információ volt a magyarországi akcióval kapcsolatban, amiről “Emilnek” ne lett volna tudomása! Természetesen a válasz NEM volt. “Emil” négy évet lapított, majd ‘89-ben disszidált. Nem találnátok ki, hogy melyik országból és mely útvonalon! :) Miután berobbant a Wind Of Change, hazatért, és létrehozott egy mind a mai napig jól prosperáló, építőipari innovációval, és fúrástechnikával foglalkozó céget.

Konspirációs hibák

A Stasi emberei 1989-ben már nem kifejezetten voltak a helyzet magaslatán. Az augusztus 19-én megrendezett Páneurópai piknik során több mint félezer keletnémet állampolgár lógott át Ausztriába. Heckerodt ezredes, a budapesti csoport akkori feje magyarázkodó levelében azzal védekezett, hogy a rendezvény helyi szervezésű volt, emiatt pedig arról a szolgálat semmilyen formában sem értesülhetett. Ez elég valószínűtlenül hangozhatott, annál is inkább, mert a szervezők minden külföldi tudósítónak és minden budapesti nagykövetségnek meghívót küldtek az eseményre. Heckerodt azt is mentségül hozta fel levelében, hogy a csoport tagjai balatoni és baranyai kempingekben folytattak ellenőrzést, de semmilyen német nyelvű szórólapot vagy más a piknikre vonatkozó információhordozót sem találtak.

A Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának lemondása után a kelet-európai országokban tevékenykedő csoportok vezetőit, köztük Heckerodtot is azonnal Berlinbe rendelték. Az Állambiztonsági Minisztériumot megszüntették, a folyamatban lévő ügyeket az NDK Nemzetbiztonsági Hivatala vette át. A jogutód szerv visszahívta a Magyarországon működtetett brigádot, a megfigyelések dokumentációját pedig Berlinbe szállíttatta. A magyar állambiztonsági szervek 1989. decemberi, belső jelentése az NDK-magyar együttműködés dokumentációjának 60-as évekig visszamenő megsemmisítéséről számolt be. Az operatív csoport 1990-es évre biztosított költségvetését, ami durván másfél millió forintra rúgott, 1990 február 20-án a budapesti NDK nagykövetség számlájára helyezték át.

Advertisement

A ‘90-es balatoni szezon megváltozott hangulatát a németeknél intenzívebben valószínűleg senki sem élte meg, az érintett német generációk Balaton-kötődése pedig a mai napig kitart.

/Dunai Andrea, és Jobst Ágnes munkái nyomán/