Kutyát tartani csodálatos, kevés jobb program van annál, mint bóklászni az erdőben a bajtársunkkal, ám néha történnek váratlan dolgok, amik valamennyire árnyalják a képet. Ugyanakkor mindig ezekből lesznek a felejthetetlen emlékek, amin utólag nevetni tudunk. Nekem kellett valamennyi idő ahhoz, hogy nevetni tudjak az enyémen, de a tegnap másodkézből hallott történeten instant fuldokló röhögésben törtem ki, eláztatva a kanapémat a számból gejzírszerűen feltörő lájtkólával.

Advertisement

Kezdem az enyémmel, mert az elmúlt nyolc évben az tartotta az undorítósági rekordot, és most sem vagyok biztos benne, hogy legyőzték, de hogy méltó ellenfelére talált, az kétségtelen.

Ámokfutás

Jó tíz évvel ezelőtt találtam Kossuth kutyámat, a Lepencére vezető út közepén “rohanva”, egy negyvendekás daganattal a mellkasán, amit a 7 kilós nőstény tacskókeverék a földön tolt maga előtt, lépni is alig tudott tőle. Halálosan rémült, parazitákkal lepett, visszataszító kis jószág volt. Nem lehetett otthagyni. Miután eltávolítottuk azt a borzalmat, Koki hamar kinőtte a mellényt, és nyilvánvalóvá vált, hogy kígyót melengettem a keblemen.

Advertisement

Rendszeresen jártuk az erdőt, imádta, hogy képes a szabad mozgásra, amit leginkább arra használt, hogy minél gyorsabban eljusson az első, bármilyen típusú székletig és jóízűen elfogyassza azt. (evett ő sok mindent, a mérgektől a drogokig, de a szar volt a kedvence) A laza séták, amiket Gusztival tettem korábban, autóversenyzéshez hasonlatos feszültséggé változtak, nem lehetett levenni a szemem az útról, egyetlen pillantás rossz irányba, és a kis patkány azonnal talált valamit. Azon a szép tavaszi napon sem volt ez másként a Szépjuhászné parkolójában. Amíg bezártam a kocsit (a szép, új mazdámat, az előző kocsim szintén a Kossuthnak köszönhetően lett totálkáros, de ez egy másik sztori) már le is lépett és láttam, hogy zabál valamit. Még el sem indultunk. Elég volt. Moooooooost aztán agyonütlek! Tettenérés, nincs mese.

Annyira belefeledkezett a habzsolásba, hogy észre sem vette, hogy elkaptam. Mikor hirtelen rámarkoltam a tarkójára és egy kicsit megemeltem, hogy irgalmatlanul lebasszam, annyira megijedt, hogy félrenyelte az addig ismeretlen anyagot és az üvöltésre nyitott számba köhögött belőle egy borsónyi darabot, ami a garatomon landolt. Nem kellett sokáig filóznom azon, hogy mi lehet az, rögtön megcsapott a jellegzetes, szúrós-erjedt-savanykás hajléktalankulaszag, ami csúnyán átpiázott előző éjszakáról tanúskodott. Hezitálás nélkül hánytam le a kutyát, egy tizedmásodperc sem telt el. Önkívületi állapotban rohantam vissza a kocsihoz, bedobtam a kutyát a csomagtartóba, Guszti rettegve utána ugrott, és teligázzal megindultunk haza, rettenetes, böfögő öklendezések közepette, aminek szüneteit végigordítottam. Guszti rettegő tekintetét el-elkaptam a visszapillantó tükörben, jelezte, hogy nagyobb ám itt hátul a baj, mint gondolná az ember. Csikorgó kerekekkel kanyarodtam be a lakópark parkolójába pár perccel később, feltéptem a csomagtartót, és borzalmas látvány tárult a szemem elé. A gyors kanyarvételek és a hangos kiabálás okozta stressz hatására Koki összehányta a csomagtartót, a műanyag kutyatálcában jó fél liter, pocsolyavízzel kevert hányásos fosfőzelékben fetrengtek iszamosan mindketten. Újabb hányással nyugtáztam a szitut, ezúttal a hátsó lökhárítóra. Az agyvérzés határán parancsoltam ki őket a kocsiból, otthagyva mindent, még a kulcsot benne hagytam, aki ezt így hajlanó ellopni, az hadd vigye. A liftben már remegtem az idegtől, csakúgy, mint a kutyáim. Kinyitottam a bejárati ajtót, a jószágok pedig ijedtükben minden szabályt feledve azonnal a legbiztonságosabb helyre menekültek, amit ismertek. Az ágyamba...

Gusztinak jóval kifinomultabb ízlése volt...

“Tigris, te ilyen undorító vagy?”

A legjobb barátom kutyája már elég öreg fiú, ő az utolsó képviselője kutyáink első generációjának, szintén befogadott jószág, a kezdetben mindentől rettegett, de az évek (lassan évtizedek) alatt a világ legkedvesebb, leghiggadtabb arca lett belőle, csak egyetlen dolog nem változott; olthatatlan vonzalma a tetemekhez.

Sponsored

Keményen tartja magát, nem az a nyafogós típus, de egy időskori gerincbántalom miatt gyógyszeres kezelésre szorul. Semmi komoly, havonta jár dokihoz, kapja a gyógyszereit, szintén erdő mellett lakik, ráadásul patakparton, két csajjal, gyöngyélete van, csak az olyan komolyabb kirándulásokról kellett lemondania, amilyen a tegnapi is volt. Megosztották hát a programot, amíg Balázs kirándul a gyerekekkel, addig a felesége (hívjuk a továbbiakban Enikőnek) elszalad vele az állatorvoshoz. Mielőtt elindultak, Balázs előbb kiengedte Tigrist (nem ez a valódi neve, de így becézik a dokik, mert tigriscsíkos) a patakpartra egy rövid időre, általában sokan vannak vasárnap, ha várni kell, ne az orvos előtt végezze el a dolgát a járda közepén.

Kicsit tovább maradt, mint szokott, de boldogan szaladt haza csuromvizesen, szemmel láthatóan nagyon elégedetten. Balázs megtörölte, és útjukra engedte őket. A kirándulás eseménytelenül telt, nemúgy, mint az állatorvosi vizsgálat.

Advertisement

Advertisement

Mikor megérkeztek a rendelőhöz, hatalmas sor fogadta őket, 6-8 kutyás ült a rendelő előtti lépcsőn, macskák, nyulak, a szokásos, zsúfolt vasárnapi rendelés. A kisebbik műtőben épp egy nagytestű szuka hozta világra a kiskutyáit, gazdája hangos kiáltásokkal kommentálta az eseményeket. Mivel bent már nem volt ülőhely, a bejárat mellett ültek le ők is, egy joviális ötvenes úr és felesége mellett, aki -ki tudja miért-sötét pillantásokkal jelezte, hogy férje bizony hozzá tartozik.

Aki többször látott már kutyát hányni, az tudja, hogy háromféleképpen történhet ilyesmi; van úgy, hogy egyszerűen felköhint egy darabot a megevett ételből (lásd Koki), vagy hosszas “pumpálás” után lefektet némi hányadékot a földre (fűevés után gyakori az ilyesmi), és van az a helyzet, amikor nem tűr halasztást a dolog és minden előzetes figyelmeztetés nélkül beterítik a környezetüket (lásd Koki a kocsiban). Tigris a legutóbbit választotta természetesen.

Hangos toccsanással landolt az aszfalton a nem várt mennyiségű anyag, úgy hördült fel egyszerre a tömeg, mintha kihagyott gólhelyzetet láttak volna a focivébén. Tizenhat szempár meredt a hatalmas, egyben lenyelt, oszladozó májra, ami egy jobb sorsra érdemes emlős állathoz tartozhatott valamikor. A szó szerinti szerves anyag szemérmesen csillogott a napfényben. Tigris nem érezte befejezettnek a dolgot, ha lett volna keze, felemelt mutatóujjal jelezte volna, hogy van ott még, ahonnan ez jött, nem is telt bele pár másodpercnél több és csőtörés szerűen tört fel belőle az ismeretlen állathoz tartozó bélrendszer, két maréknyi nyüzsgő fehér kukac kíséretében. Volt aki öklendezni kezdett, a kutyák viszont leplezetlen tisztelettel tekintettek a mesterre.

Advertisement

Enikő udvariasan az úriember felé fordult, megkérte, hogy fogja meg egy pillanatra a pórázt, majd haját finoman hátrafogva, szintén azonnal hányni kezdett. A férfi kimeredt szemmel motyogott maga elé valami olyasmit, hogy ha valaminek ki kell jönnie, hát akkor ki kell jönnie, miközben a felesége arckifejezése a diadal és az együttérzés keverékévé szelídült. Azonnal sorra kerültek, nem volt ellenvetés. A vérrel, méhlepényekkel, hányással és döggel elborított rendelőben az orvos a sokat látott veteránok nyugalmával nézett a csillogó szemmel csóváló, szintén sokat látott veteránra; “Tigris, te ilyen undorító vagy?”

Azt, hogy melyik történet a gusztustalanabb, döntsd el te. Ha esetleg durvább sztorid van, szeretettel várom. A tanulság pedig.....mondtam volna, hogy lesz olyan?