Május 5-8-ig tart Hamburgban az idei Hafengeburtstag, azaz a kikötő születésnapja. Elég jól tartja magát, ez a 827. neki de nem venné rajta észre senki. Ebben az évben a meghívott partnerország Magyarország volt (nem díszvendég, ahogy a hirado.hu írta), azaz a Speicherstadt-szakaszon Magyarország sátrai voltak felállítva. Ja, és volt egy olasz szalámiárus, ő gondolom a hasonló zászló miatt átcsúszott a szervezők rostáján. De lássuk, mit is akartak a szervezők mutatni! Tesztcsoportunk egy család volt, anya, apa és három gyerek, plusz német ismerősök és barátok, akik utána megtaláltak, hogy ó, képzeld, Magyarország van a Hafengeburtstagon.

Ez a látvány fogadott minket fél tizenegy körül, mikor megérkeztünk a Niederbaumbrückén keresztül: óvatosan érdeklődő helyiek és kritikusan kíváncsi magyarok, kisebb tömeget alkotva. Biztató, biztató, bár a németek mindenhol tudnak tömeget alkotni. Sorrendben és megszólításban is az üdvözlősátor jött először, úgyhogy azt vettük be elsőnek.

Azonnal ránk vigyorgott az egyik legkelendőbb magyar exportcikk, a fogászati turizmus. Ez azért nem teljesen tiszta dolog itt, mert ha egy fogorvosnak megmondod, hogy ezt vagy azt a kezelést Magyarországon csináltattad, akkor azért jön a pofavágás, mintha borbélynál köpölyöztettél volna, viszont rengeteg (tényleg rengeteg) német jár Magyarországra kezeltetni. Ha őket kérdezed, egyszerű, miért: a minőség ugyanaz, az ár jóval az itteni alatt van, még ha van fogbiztosításod, akkor is. Emellett a plakát mellett lazán kapcsolódva volt egy sarok Hévíz, lehetett repülőutat nyerni vagy tollat és matricát. A gyerekek szerencsére az utóbbiakat nyerték, át is adták anyának a kincseket megőrzésre.

Még ugyanabban a sátorban kicsit arrébb állt egy Rubik-asztal. Sajnos csak a kocka volt rajta, abból viszont többféle és egy huszonpár éves srác mutatta, hogy lehet kirakni őket gyorsan, de még szabad szemmel is láthatóan. Persze a gyerekeim is rávadultak a témára, kettőt eltekertek, kettőt vissza és mutatták, milyen ügyesek voltak. Tényleg azok voltak, már csak gyakorolniuk kell. Én személy szerint kedvelem a Rubik termékeket, többfélét is tartunk itthon, vannak kedveltebbek és kevésbé kedveltek is, de közepes utánanézéssel szerintem lehetett volna találmányokat, érdekességeket hozni 1974 utánról is.

Az üdvözlés után egy jól ismert brandhez érkeztünk, ez volt a Pick. Itt Németországban is ismert, téliszalámit, kolbászokat árulnak több bolthálózatban is, aminek nagyon örülünk, mert a gyerekek is szeretik, kolbászos melegszendvics nincs nélküle. Volt kóstoló, amiből még repetáztak is, aztán vettünk is valami kellemesen fűszereset.

Szemben az eddigi sátrakkal állt egy színpad, ahol mindenféle Magyarországhoz kapcsolódó zenéket lehetett hallgatni. Jó volt, a zenészek ügyesek voltak, tényleg kellemes volt hallgatni őket. Mikor már nem voltunk ott, hanem jóval arrébb a Hafengeburtstagon ettük a vattacukrot, amikor hallottuk, hogy operett megy, amit én egyetlen helyen tudok elviselni, a Te rongyos élet... című filmben, úgyhogy nem tudom, mennyire volt csalogató a helyieknek.

A színpad mellett állt egy kifőzde, mindenféle magyaros ételekkel és italokkal úgymint halászlé, lecsó, sült kolbász, rétes, ilyesmik. Mi ettünk három szelet rétest két meggymárkával, amiért útszéli rablásnak megfelelő 16 ojrót kellett kifizetni, dehát egyszer élünk, buli van. Egy szál sültkolbász 10 ojró volt, úgyhogy inkább nem itt ebédeltünk. Ez mondjuk elég kellemetlen volt, mikor később visszamentünk, lejjebb is mentek az árak, gondolom nem akarták hazavinni a megfőzött ételt az amúgy kifejezetten kedves eladók. A magyarok szerint az étel a “jesszus, de szar”-tól a “nem rossz, de ettem már jobbat is”-ig terjedt, a németeknek ízlett. Tanulságot nem akarok levonni, de ismerjünk el két dolgot: a tipikus magyar kajákat jó eséllyel nagymamánk isteni finomra csinálja, és mi magyarok igencsak szeretjük leszólni a magyarokat.

Ha már kitörlődött volna a német közös tudattalanból a magyarok nyilaitól való félelem, ilyen szőrsapkák segítenek visszaidézni azokat az időket. Nagyon jó sapkák voltak, nagyon jól megcsinálva, teljsesen normális áron. A gyerekek kedvvel próbálgatták őket, de nem vettünk. Úgysem mentek volna benne iskolába/oviba, és bármennyire is benne vannak a társaságban, nem tudnák divatba hozni ezeket.

Advertisement

Advertisement

Számunkra a csúcs a savanyúságos stand volt, ahol ettünk almapaprikát, fantasztikusan finomat, az eladót, akiről kiderült, hogy termelő is, kifaggatuk, hol árulnak Budapesten, el fogunk menni hozzá. Ha már annyira gyagyák voltunk, hogy másnap elfelejtettünk visszamenni kocsival, pedig bespájzoltunk volna pár vödörnyit.

Még árultak lenmaggal töltött, melegíthető és hűthető vakond és békafigurákat, virágdíszeket, kézműves kivitelben és nagyon jó minőségben, ebből vettünk mi is egy katicást, természetesen. Csináltam egy fényképet a lenmagbabákról, teljesen olyan lett, mint egy mobiltelefonháttér stockfotó, nem? Helyes kis állatkák voltak, komolyan.

Konklúzió: a bemutató jó volt. Nem volt semmi kellemetlen, mindenki tudott németül, kedvesek voltak, jó termékeket hoztak. De, csak, hogy legyen min fanyalogni, lennének észrevételeim. Egyrészt megismertem egy nagyon érdekes és ízletes mezőgazdasági országot, ahol úgy tűnik, az utóbbi ötven évben nem sok változott. Nem feltétlenül a Prezit vagy a Livejasmint várom, de legalább ne csináljunk úgy, mintha megállt volna az idő. Másrészt nem tudtam meg semmi újat Magyaroszágról, ezek a sátrak csak elismételték, ami eddig is ismert volt, mondhatnám minden sztereotípia és előítélet itt volt. Savanyúságok, Pick, Rubik, fogászat, ezek klassz dolgok, de amiért egyre többen jönnek Budapestre turistáskodni, az nem ez. Amit az előző kifogásnál írtam, mintha megállt volna az idő Magyarországon, miközben én tudom, hogy ez korántsem igaz.