Képtelen vagyok évfordulók kapcsán posztot írni. Általában lekésem őket. A címben megjelölt is inkább rácsodálkozás. 20 éve, még katonaként, rádióban hallottam az első számot az albumról, és hát; nem voltam elragadtatva. A következő, ifjú, munkakereső civilként végignapozott nyaramon azonban vagy kétszázszor sikerült végighallgatnom ezt a nagyszerű lemezt, különösebb megerőltetés nélkül.

Soundgarden - Down on the Upside

A Soundgardennel egészen az említett albumig úgy voltam, hogy ha nem krepál be a Nirvana, nekik tutira nem jön be az élet. A Superunknown albumot a mai napig túlértékeltnek tartom, a Black Hole Sunt pedig arcátlan Nirvana-utánérzésnek, amire a Cobain-dependenciában vergődő MTV úgy rabolt rá, mint az a bizonyos elviselhetetlen hangú szárnyas jószág az orrunkból kicigánykerekező, zöldessárga, nyúlós démonköpenyre.

Advertisement

A zenekar, amely a seattle-i klubok mélyén még gránitszilárdságú egységként, egy közepes, de annál elvakultabb rajongótáborral a háta mögött adta egyik faszább koncertjét a másik után, és jelentette meg jobbnál jobb albumait, a Nirvana feloszlását követően, a Pearl Jam-et is beelőzve a zeneipar első számú grunge-üdvöskéje lett . Persze jó kérdés, hogy mekkora dicsőség úgy valaminek az élharcosává válni, hogy az már szemmel láthatólag, sőt füllel hallhatólag is a halálán van.

Szóval a 94-ben a Superunknown lemezzel nagyot dobbantó Soundgarden megroppanva e súly alatt, 1995-ben leszarva mindent és mindenkit stúdióba vonult, és összerittyentett egy fasza, a korábbi lemezekhez képest klasszikus rockelemekben sokkal inkább bővelkedő albumot.

Igen ám, de az első kislemezes dal, Pretty Noose, és az ezt követő Burden In My Hand nem hozta meg azt az átütőerőt, amit a Black Hole Sun - számomra megmagyarázhatatlanul - magabiztosan.

Advertisement

Szóval ezekkel a dalokkal találkoztam először, egy többiek szintjére hülyült, és ezen létállapotában magát tökéletesen érző bakaként. Nem is csoda, hogy aztán hallani sem akartam a Down on the Upside lemezről.

Természetesen (hogy másként? ) másolt kazetta formájában jutott el hozzám aztán a teljes album, és - bár első hallásra az ízlésemnek baromira lassú volt - azért 8-10 hallgatás után szépen lassan magába szippantott.

Mire azonban beleszerettem a lemezbe, a Soundgarden feloszlott. Hiába a rehabilitációk után szigorúan csak gyógyteákon élő, és egyre töketlenebb lemezeket megjelentető Pearl Jam, a Soundgarden-nel együtt a grunge-nak nevezett zeneipari blöff is szépen lassan kimúlt. Emlékszem akkoriban az egyik legsűrűbben használt fix nyilatkozatpanel ez volt: “nem szeretem, ha beskatulyáznak”.

No Attention

Persze aki kurvának áll, az ne nyígjon ha dugják, tartja a népszerű mondás, azaz, aki szépen elengedve magát hagyta, hogy a zeneipar az MTV segítségével a csúcsra taszigálja, az ne sírjon utólag, ha össze lett grunge-ozva. A Soundgarden szépen élt az akkor uralkodó zenei trend táplálta felhajtóerővel, és a kiadója promóciókba vasalt dollár-százezreit sem tekintette magára nézve degradálónak. Mégis, az itt egekbe dicsőített lemez után megtört a lendület, ami 1997 tavaszán a zenekar feloszlásához vezetett (13 év múlva újra alakult a banda, King Animal album, blablabla).

Zero Chance

A lemezt úgy lehúzta az akkori szaksajtó, hogy csak na. A csíkos pulcsis fiú elpatkolásával egyre nagyobb szarban lévő, de továbbra is ebben a trendben gondolkodó zeneipar sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta a Down on the Upside lemezt. Pedig ha annyi időt szenteltek volna neki, mint jómagam.... :)

Tighter & Tighter

Chris Cornellék olyan nagyszerűen szitálták át a klasszikus rock stíluselemeit, dalszerkezeteit a 90-es évek picit megborult szöveg-, és hangzásbéli szűrőin, hogy arra - bár emlékeim elég homályosak abból az időszakból - szerintem párszor rá is rántottam. Míg a Superunknown lemezen három gigaslágerre van ráimplantálva az album egyébként meglehetősen szürkécske anyaga, addig a Down on the Upside esetében - bár oltári nagy slágerek nincsenek - a dalok nívóbéli kiegyenlítettsége sokkal egységesebb.

Nincs atomsláger, de átlépni való, unalmas dalba sem botlik az ember. Egyszerűen minden szám hallgatható, és szerethető.

Never the Machine Forever

Akár egyben hallgatva, akár hangszersávonként külön-külön lekövetve, ez a lemez zseniális! Kim Thayil komplex, háttérben maszatolós gitárjátéka, vagy Cornell megdöbbentő éneke (a Never the Machine Forever-ben már a határait feszegeti) talán ezen az albumon adódott össze a legszerencsésebb arányban. Az An Unkind c. méltatlanul mellőzött dalban pedig olyan fogós, pop-ízű stadionrefrént szerkesztettek egy szürkületi punkrock futamra, hogy a fal adja a másikat!

An Unkind

Ezt a ma már lesajnált kort megidézve, ezt a még lesajnáltabb lemezt picit megszellőztetve válik igazán nyilvánvalóvá, hogy bármennyire is egyszerű ellenni, megbarátkozni a felszínnel - a Soundgarden esetében a Superunknown lemezzel -, ha picit mélyebbre ásunk, és nem hallgatunk a fanyalgókra, sokkal nagyobb kincsekre bukkanhatunk a tálcán felkínáltaknál.

Boot Camp

Támogassátok a pénztelen amerikai rockzenészeket!