Kosztolányi Dezső

Mások

Az idegenek ők, kik messze tőlem
száműzve élnek, mint vad csillagok,
és néha hallanak csak hírt felőlem,
és a szemük rám, lopva, eltünőben
idegenül ragyog.

Az idegenek ők, s úgy élnek itten

Advertisement

és azt mondják: fáj, azt mondják: de jó.

Az arcukat csodálkozón tekintem,
nekik csak egy az, ami nékem minden
és puszta szó.

Advertisement

És hogyha késeket döfnek szivembe,
nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával,
ha vérezek.

És ők alusznak, ha az éjbe bolygok
kínok alatt.

Sponsored

És hogyha alszom majdan síri párnán,
nem alszanak.

Szavuk, szavuk,
melyet szegény szájuk ájulva mond,
olyan hideg,
és idegen az arcukon a gond
s oly idegen ruhájukon a gomb.

És néha teljes fényben látom őket,
mind, a sírókat és a nevetőket,
s megdöbbenek - oly furcsa minden náluk,
szemük, szemük, akár a messze tenger,


hogy végtelenül idegen kezekkel
lassan-lassan megsimítják az álluk.

És ezen
gyakran
hosszan
könnyezem.
És sírok,
hogy magukba járnak,
mint a kóbor árnyak,
társtalan.


Mennyi ember, mennyi élet,
mint a szobrok és a képek,
merevek.
Forró szíveik, a hívek,
mint rohanó óramívek,
pergenek.


S megsiratom életük,
poharukat, melyből isznak,
hangjukat, mely mint a visszhang,
alvó nyoszolyájukat.

Advertisement

Advertisement

A kabátjuk, a szerelmük,
nyakkendőjükön a melltűt,
szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
homlokukon lomha ráncuk,
fejüket.


Siratom kínnal-keservvel
a kezük is százezerszer,
mindenüket, hogy nem az enyém,
s őket is, hogy nem lehetnek: Én.