Általában bajban vagyok, ha a rockzene egyik-másik, kivénhedt pörölycápája friss dallal vagy lemezzel rukkol elő. Mára már meg kellett húznom egy határt: nem hallgatok például metalcore-t, de AC/DC-t sem. Előbbi egy gamer-agyakra kifejlesztett, agyonbonyolított, követhetetlen szar, a másikról meg a fogólapig lekopott gitárbundokon kívül, elsősorban 60+-os, bőrzekés közönségük jut eszembe. Nehezemre esik ilyesmit leírni, de kamaszkorom egyik legfontosabb zenekaráról, a Metallicától sem várok már újdonságokat. Tisztes szakmunkát talán még igen, elfogadható darabszámot, a rutinnak megfelelő minőséget; műszak végeztével gép letakarít, az utolsó leoltja a villanyt.

Így-így, semmi túlzó elvárás. Zavaróan kiszámítható már ebben a világban minden, ha meg éppen egy ezzel szögesen ellentmondó dolog történik, jön a szavazatok újraszámlálása.

Ilyen egykedvűen még nem ültem neki új Metallica-albumnak. Öregszem, legszebb mirigyeimből fogytán a nyirok, és hát azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Metallica az elmúlt 25 évben nem kevés csalódást okozott fejlett szemöldökcsontú, orrnyergük alatt saját agyukat puhító ősrajongóinak.

Advertisement

Ott volt ugye az igazából névtelen, de Fekete albumként emlegetett 1991-es anyag...

Advertisement

Az ...And Justice for all lemezre recskázó, de Master of Puppets pólóban lejtő rajongók nem nagyon tudtak mit kezdeni a középtempós, két balladát is tartalmazó, populárisabb cuccal. Én meg persze pont hogy igen, mert azzal ismertem meg a Metallicát, és ha 400-szor nem hallgattam meg azt a lemezt, akkor egyszer sem. Nekem a régi fanok hiába hozták oda a Mastert, hogy “he, izé-e, baszd meg, ezt hallgasd meg te húgyagyú gumirocker!”, szemközt röhögtem őket. A Master hangzása szar, mondtam, ezt amúgy ma is így gondolom. Szerintem minden idők egyik leglóbaszóbb hangzású, és legfaszább metál albuma az ...And Justice for All volt. Később aztán kiderült, hogy a basszussáv rajta sincs, lemaradt. Ezen körülmény észre nem vétele miatt azóta tök béna zenehallgatónak gondolom magam.

Szóval igazán mainstream a Fekete albummal lett a talicska. De nem a Guns ‘N’ Roses-al, meg az Aerosmith-szel kerültek így közös ligába a fiúk, hanem Michael Jacksonnal, és Madonnával. Rengeteg olyan rajongót szereztek maguknak, akik rajtuk kívül nem is hallgattak igazából metáltot. Ki ne ismerne legalább egy ilyen embert!? :)

Vennék tőlük használt autót?

Szóval a Metallica 1991 óta folyamatosan próbál egyensúlyozni a kötélen: igyekszik megtartani a régi és új rajongókat egyaránt, és az éppen aktuális, műfajon belüli, és kívüli (!) trendeket sem figyelmen kívül hagyva, megpróbál korszerű maradni.

Advertisement

Ebben a nagy egyensúlyozgatásban aztán mégiscsak a régi rajongókat sikerült először pofán verni az esernyővel. A Load /ReLoad albumokkal a zenekar nem csak hogy nem tért vissza a gyökerekhez, hanem a zenekar addigi profiljától szögesen elütő, kísérletezgető úton kezdett el járni. Olyan hatások érvényesültek az 1996-ban és 97-ben megjelent albumpáros dalaiban, amelyek az egész korszakot meghatározták. Hetfieldék Alice In Chainst, Corrosion of Conformityt, Led Zeppelint, és Nick Cavet hallgattak. A grunge miatt teljesen háttérbe szorult metál-szcéna már-már árulóként tekintett addigi legnagyobb ikonjára. A Metallica egy feldolgozás albummal, és egy szimfonikus koncert dupla lemezre sajtolt felvételével próbált meg köszörülni az így keletkezett csorbán.

Advertisement

Aztán 2002-ben, Newsted kirúgása után, de még Trujillo felvétele előtt jött a St Anger album, ami rajongói szemszögből megint csak újabb félresiklásként volt értékelhető. Itt is erősen kiérezhetőek az éppen divatos bandák hatásai, mint például a System of a Downé, abban pedig mindenképp történelmi, hogy egy, azaz egyetlen darab szóló sincs a lemezen. Jesszusom.

Végigturnézott, ripacskodott és haknizott évek után jött a 2008-as Death Magnetic lemez. Üdítő változás, hogy végre vannak kifejezetten metallicás nóták is az albumon, néhány ezek közül már-már a klasszikus időket idézte. A trendek ütőerén most is ott volt a banda ujjbegye, a metál akkori másodvirágzása, amely még mindig nem csengett le teljesen, kedvezett a stílus-, és műfajidegen hatások kikopásának.

Most hát megjelent a 10. stúdióalbum is (ha a Load korszak egyéves csuszával megjelentett dupláját kettőnek számoljuk, a Lou Reeddel felvett borzalmat meg egynek se), és értékelni kéne, hogy mi van itten, mostan.

Hát elsősorban az a közlendőm, hogy kurva jó lemez a Hardwired... to Self-Destruct. Persze olyan jó Metallica album már sosem lesz, mint amilyennek Metallica-lemezt szeretnénk, mi, még lelkes, és megkopott lelkesedésű rajongók mindannyian, no de ne legyünk telhetetlenek és komolytalanok.

Advertisement

Ha be kellene lőnöm az új lemez zenei világát, akkor az leginkább a Load/ReLoad, és a Death Magnetic album hibridje lenne, több olyan ének-, és szólótémával, amit kevés hozzágondolással simán a Fekete album világához lehetne igazítani.

Advertisement

A címadó nóta pörgősre sikeredett, riffje, lényegre törő, az ének kifejezetten a Fekete album előtti világot idézi, de hangzásában a Death Magnetic pótméterállása köszön vissza. Ez utóbbi egyébként az egész lemezre igaz, és picit furcsa is, ha figyelembe vesszük, hogy egy másik producerrel készült.

Amit dicsérő szándékkal külön kiemelnék, azok Hammett szólói, és Hetfield különösen fogós, - mily öröm hogy leírhatom - több helyütt a korai (86-90) Metallicát idéző énekdallamai.

Advertisement

A 90 után születettek végre új Metallica-szerzeményekben is hallhatnak ilyet.

A Moth Into Flame c. nótánál is ez a Load előtti, egyébként soha meg nem történt világ köszön be, a A Dream No More pedig egy erősebb Load-nóta is lehetne. Ugyan az a korszak nem az én világom, de a dögös refrén és a széthápogózott, de még így is pepec szóló megmenti.

Advertisement

Advertisement

Talán az album legnagyobb durranása a Halo on Fire.

Ballada-szerű, de harapós is. Az énekdallamot itt is nagyon eltalálták Hetfieldék, talán itt a leginkább, és az élesen elkülöníthető dalrészek is inkább javítottak az amúgy sem gyenge összhatáson. Hammett pont úgy lubickol, mint 20 évvel ezelőtt az önmagát újra felfedező Frusciante. Picit vicces is ezt az önmaga témáitól libabőröző Hammettet figyelni a klipekben, mert míg Frusciante ténylegesen megjárta a poklok poklát, addig Kirk mesternek a legnagyobb gondja kb annyi lehetett, hogy ne rohadjon bele a falevél a medencéjébe. Na jó, ez egy idióta poén. ;)

De! Azt adom, és tartom, hogy ez nem kicsit Hammett lemeze. Bár a dalok egyikében sincs megjelölve szerzőként, mindenki tudja, hogy a szólók zömét ő jegyzi, és ezúttal bőven hagytak neki teret a kiteljesedésre. Mindenki döntse el maga, hogy sikerült-e élnie a többlet lehetőséggel.

Advertisement

Advertisement

A banda egyébként -korábban rá nem igazán jellemző módon - teljesen a közösségi médiára szabta az album promócióját. A lemez minden dalához klip készült, azok pedig egytől-egyig elérhetőek hivatalos youtube-csatornájukon. 8 év sok idő, a Death Magnetic idején még megkerülhető volt mindez, mára viszont a megváltozott fogyasztói szokások lettek a mérvadók.

A Hardwired dalaiban jó ízléssel gyúrták össze mindazt, amit az elmúlt 25 évben a Metallicával azonosítottunk. Persze 8 év két stúdióalbum között hosszú idő, az elhúzódó várakozás megszépít dolgokat, de ez a cucc akkor is penge, ha a Load/ReLoad utáni Metallica dominál benne.

Lemmy és a csajok.

Aztán persze történtek is dolgok, melyek nem hagytak rockert szárazon, mint például Lemmy sajnálatos elvesztése, akiről a Murder One c. dal klipjében vicces rajzfilm formájában emlékeznek meg a srácok.

A Spit out the Bone eszetlen penge nóta is lehetne, de én kérem ebben a szerencsétlen országban nőttem fel, és amikor a Mekk Elek melódiáját hallom kicsengeni egy riffből, akkor nincs mit tenni világ, a Spit out the Bones-tól érzékeny búcsút kell hogy vegyekk!

Pedig igen csak fémes cumó, az arcod teljesen vállalhatatlanná torzul tőle a tömegközlekedési eszközökön való utazáshoz.

Advertisement

Advertisement

A ManUNkind nyitó témája azt a Kirk Hammetet idézi, aki anno Bachot elemzett Cliff Burtonnel. Gyorsan jön is a ReLoad-kompatibilis főriff, hogy lehűtse a reményeket.

A volt Bathory-dobos, Jonas Akerlund rendezte klip (ő rendezte a Metallica Turn the Page c. feldolgozás-dalához készült videót is) nagy erénye, hogy szájszegleti mosoly-gödröcskével végigkísérhető emléket állít a senkitől és semmitől vissza nem rettenő skandináv underground metál, zacskóból döglött varjút szagolgató, jelenleg Csihar Attilával felálló, már-már mitikus hőseinek (Mayhem).

Advertisement

Itt az ideje végre megbékélni azzal, hogy ez a zenekar már sohasem lesz újra AZ, és ilyet elvárni bárkitől, mármint hogy harminc évvel ezelőtti önmaga legyen, ostobaság.

Ulrichhal néha előfordul, hogy nem csak a dobszerkó mögött nem tudja, hogy éppen hol van

Összességében elmondható, hogy nem akart újabb szeretet-krediteket begyűjteni James Hetfield és csapata, csak azokra a rajongókra koncentráltak, akik eddig is, tűzön és vízen, szarás, baszás és munka közben, a fronton vagy a műtőben is elhallgatták őket, nem is beszélve a vasárnapi rántott hús megsütéséről.

Advertisement

Advertisement

Ne akarjunk többet, mindenféle szelíd azbesztrostokat, meg légpárnás hajót, vákuumos klotyót, Water Willy 2017-et, jobb főnököt, kevlár mellényt, vagy húsevő baciktól mentes kórházcsempét. Csak ami van. Karajtot párizsi bundában, kovászos uborkával.

Megöregedtünk gyerekek! ;)

Osztályzat: 8/10