Engem öt alkalommal támadott meg (eddig) vaddisznó életem során, szóval azt gondolom, hogy birtokomban van a megoldás kulcsa, mivel még életben vagyok. Sorra veszem az eseményeket, aztán majd döntsd el te, hogy megfogadod-e a tanácsaimat.

1.

Az elsőből nem láttam semmit, mert sötét volt. Egy jóbarátommal még tinédzserkoromban egy hosszúra nyúlt NDK-s filmmaraton után úgy gondoltuk, hogy remek ötlet lesz ködben, alkonyat idején nagysétára indulni a kutyákkal a hidegkúti repülőtér irányába, az onnan pár kilométerre lévő macis parkolóból.

Advertisement

Már akkor kellett volna sejtenünk, hogy nem lesz ennek jó vége, amikor a páncélos lovag méltóságteljesen szembelovagolt velünk és megkérdezte, hogy mennyi az idő.

Miután szájtátva eldadogtuk neki, hogy mindjárt kilenc, ő udvariasan megköszönte, majd annyit mondott, hogy vigyázzunk a disznókkal és már be is zárult mögötte a ködfüggöny. Jó. Vigyázunk. Hülye, pánikkeltő páncélos lovag.

Hamar kiderült, hogy valami hagyományőrző fesztiválszerűség zajlott a közeli mezőn (a lovagot nem mertük erről megkérdezni, elég nagy kard is volt nála), de már pakoltak, mire odaértünk. A kutyáink kifutkározták magukat és mi a töksötétben szépen elindultunk vissza.

Advertisement

Én bevallom, hogy még mindig félek a sötétben. Régebben azt hittem, hogy ez csak kor kérdése, de már lassan 40 vagyok, és a félelem nem változott, legfeljebb csak az, ahogy kezelem. Akkor még ez nem ment túlzottan.

Balázs barátomnak az ilyenkor mindenhol szabadon kószáló baltásgyilkosokkal kapcsolatban fejeztem ki sokadszorra aggodalmamat, amit megelégelve olyanokat kezdett üvöltözni, hogy gyere baltásgyilkos, itt vagyunk! Meg szapulta is közben rendesen. Mindent tőle telhetőt megtett, hogy sokkterápiával oszlassa el a félelmeimet. Én persze sírós hangon szintén üvöltözni kezdtem, hogy bocsáss meg, bocsáss meg baltásgyilkos, már itt sem vagyunk! Akkor történt. A sűrű feketeségből rettenetes röffentés hangzott fel, majd hallottuk, ahogy egy hatalmas test iszonyú erővel tör felénk.

Azonnal huhogva rohanni kezdtünk. Balázs a disznók elől futott, én pedig a baltásgyilkos elől, szerintem olimpiai részidővel értük el a játszóteret, talán máig látszik a keréknyomunk a parkoló murváján. Olcsón megúsztuk a dolgot.

2.

A másodszor a Libegő közelében találtak meg, fényes nappal. Guszti még fiatal, puha bőrű, nagyon gyors és nagyon magabiztos kiskutya volt. Én a nemokos telefonom 2 darab menüpontja közül valamelyiket tartottam épp fontosabbnak, mint a környezetem szemmel tartását, felnézve arra lettem figyelmes, hogy játékosan szalad felém a kutyám a hegyoldalon lefelé ide-oda kanyarogva, három másik kutya kíséretében. Játszik. Nagyon jó.

Fogalmam sincs, hogy miért néztem megint vissza, de addigra a három méretes süldő kan olyan közel ért hozzám, hogy alig maradt időm helyesen dönteni. Megfontoltan a klasszikus női hangon sikítás/fej fölött kabátpörgetés kombót választottam, amitől a vaddisznók annyira zavarba jöttek, hogy megálltak. Meglett férfiembert ők még nem láttak így viselkedni és nem is akartak soha többet, megvetően röffentettek egyet és elmentek egy kevésbé szánalmas erdőjárót zaklatni.

3.

A harmadik eset nem közvetlenül ellenem irányult, hanem Kossuth, tacskókeverék nőstény kutyám nőtte ki a kabátját és harapott orrba egy fiatal kocát a Glück Frigyes sétány mellett, de drágán megfizette az árát. A sikítás kabátpörgetéssel ott is kiválóan működött, a kb 20 fős brigád végül eltekintett attól, hogy miszlikbe aprítsák szerencsétlent, csak egy maflást kapott, így meg lehetett még menteni az életét, némi futás és 30 öltés segítségével. Itt már sokkot sem kaptam, muszáj volt cselekedni.

Advertisement

Guszti társasága azért jól jött, kiváló hátvédmunkát végzett, miközben az ernyedt kis testet próbáltam a bozótosból kirángatni. Hiába, nagyfiú volt már, 51 kg-os, fegyelmezett szörnyeteg, megérte vele az sok meló. Ekkortájt alakult ki közöttünk az a ráadás-bajtársiasság, ami azóta is tart.

4.

A negyedik nem kívánt találkozót Dédi kutyám provokálta ki, a KFKI mögötti irtáson, én már csak annyit láttam, hogy üldözi őt egy kisebb medve nagyságú valami, ami utána felém kezd el futni. Hezitálás nélkül szedtem elő a mellényzsebemből a sikoltástechnikát, aminek mestere lettem az évek során. Közben az addigra már aggastyán Kossuthot próbáltam valahogy belsővel megállítani, aki “Hagyjátok, majd én!”- arckifejezéssel, gondolkodás nélkül ráment volna. Az önbecsülésemen kívül senki sem sérült meg.

5.

Utoljára tavaly ősszel történt meg, itt, Nagykovácsiban. Kossuth és Dédi sincs már velünk többé, Gusztáv pedig megöregedett, nem hordom magammal futni, mert már süt a gyűlölet a szeméből, ha meglát egy edzőcipőt.

Advertisement

Szóval estefelé kimentem egyedül, párszáz méter múlva szembejött velem egy lassan kocogó srác, aki a Vaddisznó(!) utcában lakik. Átlagos külsejű, 40 körüli, kifejezetten kedves ember. Beszédbe elegyedtünk, a kis emelkedőig elkísért, majd megkérdezte, hogy megyünk-e együtt tovább. Persze, válaszoltam bár aggódtam, hogy vissza fog fogni, mert elég lassan tette egymás után a lábait. Az emelkedőn nagyon elhúztam, mondtam neki, hogy megvárom a tetején. Mire mosolyogva utolért, én már rendesen lihegtem. Ő papírszáraz homlokkal kedvesen csak annyit mondott, hogy na, bemelegedtem, kezdhetjük.

Ezután végigcsacsogta a következő 3 km-t, olyan brutális tengerészgyalogos tempót diktálva, hogy öklendeztem, mikor elváltunk. Zihálva vonszoltam magam hazafelé a bozótosban, kezemmel az oldalamat fogva, mint akit hasbalőttek.

Zúgott a fülem, borzasztóan éreztem magam, talán ezért nem jutott el az agyamig az ismételt figyelmezető röfögés. Mire felfogtam, hogy mi van, már felém sprintelt, felemelt fejjel. Ne már..csak ennyit tudtam kinyögni, levegőt venni is alig tudtam, nemhogy sikoltozni. Mire egészen közel ért, feltört belőlem valami hélóhéló féleség, amitől megtorpant. Az adrenalin gazellává változtatott a következő 500 méterre, ahol egy haverom csaja szaladt éppen a veszte felé négy kutyával. Annyi erőm maradt, hogy megragadtam és húztam magammal. Persze ő is hányásig futtatott, mire hazaértünk, én nem tudom, hogy mit esznek ezek a terepfutók.

Konklúzió

Sokan sok félét mondanak. Mássz fára, hátrálj, merevedj meg, stb. A fentiekből okulva én csak annyit tanácsolhatok, hogy gyakorold a sikítást, legyen jó a kardiód, mindenképp legyen nálad kabát és soha ne vigyél magaddal mobiltelefont!