Nem akarom elvenni jazzszakértő kollégám kenyerét, de nem mehetünk el szótlanul amellett, hogy 90 évvel ezelőtt született ezen a napon a XX. század egyik jazz ikonja Miles Davis.

Be kell valljam, én viszonylag későn találkoztam az életművével. Vidéki (sőt, távol-keleti) lévén, nem nagyon voltak népszerűek felénk a minőségi zenék: a citrom ízű banánnal kellett kelnem, és az egy szál harangvirággal elaludnom. Viszont amikor már kiszakadtam szülőkörnyezetemből, akkor találkoztam a zenés kultúra magasabb szintjeivel is. Ekkoriban törtét az is, hogy véletlenül megláttam az egyik barátomnál egy furcsa CD-t, aminek megtetszett a borítója, így kölcsönkértem és meghallgattam a Kind of Blue című albumot és ettől bekerültem egy minőségileg jobb zenei világba, és igazán akkor kezdtem el felfedezni magamnak ezt a nagyszerű gyönyörszerzési forrást.

És van egy másik történet is, ami hozzá kapcsolódik az életemben. Pár évvel az után, hogy felfedeztem magamnak a mestert, és ismerkedni kezdtem az életművével (ami megjegyzem nem kis feladat), egy másik barátomnál pakoltunk, mert éppen felújították a lakást. Ott vettem észre egy Miles Davis plakátot kallódni. A barátom felesége nem szerette a képet, mert nagyon szuggesszív. Elkértem tőle és hazavittem. Viszont sajnos az én csajom sem örült meg a kép láttán. Bár egy darabig kint volt a szoba falán, később száműzetésbe került szegény a kamrai falra, majd egy költözés után már ki sem kerülhetett. Végül az egyik barátom kocsmájába (a cinkitáknak ismerős Kis Á-ba) ajándékoztam a képet, ahol talán még most is megtekinthető.

Szóval ezúton is köszönök a mesternek mindent!

A borítóképen ef Zámbó István látható a Miles inspirálta műalkotásával a kezében, amiről itt olvashattok részletesebben: