Aki azt hiszi, ezt én találtam ki, az mocskosul téved: a Komlosaurus carbonis tényleg létezik. Jó, hát hogy szaurusz-e egyáltalán, s hogy a madárrá válás zsákutcákkal terhelt folyamatának rögvalójában már közelebb áll-é a gyurgyalaghoz, mint a kuszmához*, az ugye még egy darab rejtély, az viszont bizonyos, hogy nem komlói. Röhögünk is a markunkba fennen, valahányszor megemlítik, hogy tulajdonképpen a felfedezés helye alapján lehetne inkább Sopianaesaurus.

*Ez nem egy prémes fejfedő, hanem a Mecsekben gyakori lábatlan gyík helyi neve.

Felette tanulságos tanulságokkal szolgál amúgy az eset mindenki számára, úgy a tudományos nevezéktan, mint a kutatói féltékenység témakörében, de messze a legfontosabb tanulságai egészen máshol keresendők.
Ugyebár a Komlosaurus viszonylag sok helyen fellelhető, rekonstruált képe legtöbbször valami ilyesmi, kisebb-nagyobb eltérésekkel:

Azzal persze minden, kicsit is jártasabb ember tisztában van, hogy az ilyen rekonstrukciók során általában több a felmerülő kérdőjel, mint halászléfőző fesztiválon a paprikamérgezés. Tudjuk, hogy elég ritkán maradnak meg lágy részek, így a bőr textúrája, az állat színe és egynémely hasonló tulajdonsága többnyire tisztán a rajzolói fantázia szüleménye. Jó esetben az élőhely alapján próbálunk találgatni: erdei élőlénynél nem a padlizsánlila szőrzet az első feltételezésünk, ahogy vízi hüllőnél sem lepődik meg senki az úszóhártyaszerű képletek megjelentetésén. Na most, konkrétan szeretném az ÖSSZES létező információt képi anyag formájában nyájas olvasóink el tárni, arról amit a Komlosaurusról tudunk:



Nos, akinek nem világos, az ott egy lábnyom. Igaz, a 80-as évek végén a vasasi szénbányákban megtalált leletegyüttes több száz dinólábnyoma világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű, Jura.kori lelet, de ettől még ez egy darab lábnyom! LÁB! NYOM! Később aztán ez az információtömeg jelentősen bővült, amikor egy részleges farok(!)nyomot is találtak nem messze onnan. És ez a dolog engem lenyűgöz.
Mert ugyan mindig is magabiztos, a tudásomban általam ismert hézagokat meggyőző fellépéssel leplezni képes kisköcsögnek tartottam magam, de a porhintésnek ezt a mélységét sosem mertem volna megkockáztatni. Komolyan, letaglózva állok a jelenség előtt, valahányszor a múzeumban egymás mellett nézem a lábnyomfotókat és az “így festett a híres-neves Komlószaurusz” táblákat, szemem sarkába könnyek gyűlnek, és elmerengek. És csak remélem, hogy egykor majd, amikor a lábnyomom és egy hiányos (de természetesen így is legalább 23 cm-es) faroknyom alapján majd engem rekonstruál egy búvárpoloskából kifejlődött, új, értelmes faj egyik tudósa, a nevem egy ilyen kép alatt fog díszelegni: