Mint az közismert, legalábbis Hermesz Triszmegisztosz hírhedett Tabula smaragdina-ja óta, amiként fent, úgy lent is. Csodálkozhat-e tehát azon bármely földi halandó - igen, igen, beleértve bizony a nyájas olvasót is -, hogy az elemi parányok szerveződésének alsóbb szintjein ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie minden rendszeralkotó részegységnek, mint a magasan szervezett emberi társadalmakban?

Ugye nem.

Vegyük például a Pauling-féle elektronegativitási rendszert mint tipikus példát. Azt már az óvódában mindenki megtanulja, hogy az elektronegativitás egy viszonyszám, azaz önálló kémiai jelentése és mértékegysége nincs is. Akárha az emberi lények érdekérvényesítő képessége. Mértéke alapvetően két tényezőtől függ. Az egyik az az elektronaffinitás, amely megmutatja, mennyi energia szükséges ahhoz, hogy egy elektront felvéve negatív töltésű ionná alakuljon az atom. Tehát a kapcsolat létesítése már a legelemibb szinteken is energiaigényes folyamat, bizonyos szerkezeti jellegzetességek és tulajdonságok determinálják: összeállni egy tőlünk merőben szokatlan és eltérő illetővel bizony energia- és tőkebefektetést igényel. A másik meghatározó tényező az ionizációs energia, amely egyszerűen azt mutatja meg, mennyi energiára van szükség, hogy magunkról leszakítsuk a feleslegesnek érzett részeket. Jelemzően, habár az előzővel ellentétes folyamat, mégis ugyanúgy energiaigényes. Ez utóbbi folyamat megkönnyíthető, ha bizonyos, a reakciók aktiválási energiáját megkönnyítő személyek, ügyvédek vagy katalizátorok, besegítenek a folyamatba. Legyünk azonban bizonyosak affelől, ez az ebéd sem lesz ingyen. Mit is jelent hát, ha sem hozzánk láncolódni, sem tőlünk elszakadni nem könnyű? Nyilvánvalóan erős érdekérvényesítő képességekre utal mindez.

Advertisement

A kémiát értők tisztában vannak vele, a kémiai és az emberi kapcsolatokat is a két személy egyedi tulajdonságai és a tulajdonságok közötti eltérés mértéke határozzák meg. Azok az elemek, amelyek gyengék, ha egymással kapcsolatba lépnek, a közös javakatat, személyiségük, karakterük eleve is gyenge morzsáit bedobják egy nagy, közösen kialakított kispolgári érdekhalmazba, amely aztán, lévén kellőképp gyenge és bármilyen helyzethez jól alakítható, össze is tartja ezt a kis csapatot. A vesztesek tömegei képlékeny, alakítható, ám masszív és szívós anyaggá csomózhatóak, akárha a fémes kötés társadalmi leképezését látnánk. Az ilyen kapcsolat lehet tartósan boldog és megnyugtatóan szürke, a felszínen persze csillogó.

Ha az erős a gyengével kerül kapcsolatba, az atomok szintjén ugyanaz játszódik le, mint amikor a Pásztorok a nyilvánvalóan született lúzer nemecsekernők üveggolyóira mozdulnak rá: a kisebbek egyetlen vigasza, hogy a szájukba ragadt gitt miatt lehetőségük sincs, hogy azt kinyitva még nagyobb bajba sodorják magukat. A végeredmény pedig egy üveggolyókkal gazdagabb győztes, az anion, és egy megalázott vesztes, a kation. A pszichológiában jártasak már tudják, egyfelől a kondependens érzés, másfelől a hatalom mámora kovácsolja eggyé ezt a párost. A rendszer olvadáspontja magas, valahol a füstölt sódarral tarkón csűrés fokozat közelében bomlik fel végképp az összetartó erő.

Kémiailag a legérdekesebb mindenképp a kovalens emberi kapcsolatok köre, ahol legalább közepesen erős akaratú, kicsit különböző egyének találkozásakor a kellő erőfölény megléte híjján kompromisszumokra lehet szükség. Hogy ki mennyit ad a közösbe, az az egyes atomok elektronegativitásának függvénye. Minél nagyon a különbség, annál inkább kezd a dolog egy ionkötésre emlékeztetni. A természetben ez a kötés a leggyakoribb és a legerősebb is egyben.

Advertisement

Különösen szép példája az együttműködésnek a szén-monoxidban vagy a ciángázban megfigyelhető, datív (adakozó) kovalens kötés. Ilyenkor, hogy a közös élet létrejöhessen, az egyik fél ajánlja fel a kapcsolathoz szükséges valamennyi kötő elektront. Én úgy hiszem, ezekben az esetekben a dotált elemnek legalább 95C-s elektronpályái vannak. Mégis, rendkívül megható az ilyen odaadás.

Amúgy jellemzően mindkét példabeli datív vegyület erősen mérgező.