Ugyanarra, mint a középosztály a társadalomban, vagy mint a középszerű ács, hegesztő, édeskömény-termesztő biogazda vagy a középszerű szerető: ő a rendszer alapja.

Szokás különben mondani, hogy a tanárok fele alkalmatlan, gyerekgyűlölő pszichopata, de szerintem nem ennyire jó az arány. Azzal sem értek egyet, hogy eltűntek a régi, nagy tanáregyéniségek. Nem tűntek el. Ami eltűnt, az a semmiben nem kiemelkedő, középszerű tanárréteg, a zöm. Olyan okokból, amelynek taglalását Mária Teréziánál kellene kezdeni, és amelynek visszafogott, 70 oldalas kifejtésében legalább 14 alkalommal szerepelne a “szájbabaszott kurva élet” fonéma is, mára kétféle pedagógus maradt a pályán: az elhivatott és az alkalmatlan.

Ez a poszt nem róluk szól.

Kissé karcos, de kellemes bariton hangszínben, B-moll vagy Esz-dúr hangnemben szeretnék szólni egy panaszos madrigált azokról az oktatással foglalkozó személyekről, akikre soha, senki nem fog emlékezni 6 évvel azután, hogy elvégzett egy iskolát, de akik miatt a rendszer - eddig - úgy-ahogy működött. Ellentétben azzal, amit erről a divatos oktatási elméletek gondolnak, egyetlen iskola sem viseli el, ha túl nagy számú tanáregyéniséget tudhat a soraiban. A cserepadon is világbajnokokat parkoltató, ám a bajnokságban a legjobb 4 közé oda nem érő futballcsapatok tudnának erről igazán tanulságosakat mesélni. Meggyőződésem, hogy nem a jó tanárok hiányoznak ma sem az oktatási rendszerből. Még az is elviselhető volna, hogy minden intézményben van 1-2 pedagógus-terrorista, akik elmozdíthatatlanul, 40 éven át rombolják mindazt, amit mások keservesen építenek fel. Jó és rossz tanárok ma is vannak. Középszerűek nincsenek.

A középszerű tanár nem nagy egyéniség. Nem feltétlenül gondol semmi eredetit, de megbízhatóan tud legalább pont annyit, amit kell. Osztályfőnökként megcsinálja az adminisztrációt, a problémás gyerek szüleit behívja, és beszélget velük. Tanárként az óráit megtartja, még ha módszertana 80%-ban frontális oktatásból áll is. A bemutató óráját egyszer azért legyakorolja. Idegenkedik az új interaktív táblától, de írásvetítőként azért tudja használni. Magyartanárként 10 pontot ad a dolgozatban Babits életrajzi adataira. Biológiatanárként élvezettel vezeti be a gyerekeket a piros és fehér csodatölcsérek hetedik generációjának színarányait elemző, trükkös feladatokba. 3-4 évente egy versenyzővel eljut egy megyei szintű döntőre. Az országosról álmodik néha, de azért örül, hogy sosem jön össze, mert igazából arra azért kellene egy csomót készülni, a “szabadidejében”. Ha testnevelést tanít, az idő 80%-ában a fiúk fociznak, a lányok röpiznek, de mindenkinek kell tudnia kötelet mászni. Matekosként a “Mire jó nekem ez az egész?” kérdést vagy ignorálja, vagy őszintén és a reakciók előtt értetlenül állva válaszolja, hogy “Ez van a tantervben!”. Odavan a másodfokú egyenletekért, bár zavarba kerül, ha Lajoska, aki a bátyjától megtanulta a mátrix-módszert, nem pont úgy oldja meg a feladatot, ahogy ő tanította. Ha lakatos oktató, akkor 2016-ban is kalapácsot reszeltet, viszont nem aggódik, ha a gyerekek önállóan gyakorolnak a lánghegesztővel, mert “A hegesztéstől nem lehet egy fiút eltiltani!”. A középszerű tanárra senki nem emlékszik. 40 év munkaviszony után mint nyugdíjba vonuló, automatikusan megkapja az iskolai díjat, vagy a városi pedagógus érdemérmet (“Margitka, kik is mennek idén nyugdíjba? Küldje már át a nevüket a polgármester úrnak!”), aminek az indoklásában a megbízható és kitartó munkáját tudják egyedül kiemelni. Ez erényeinek tökéletes leírása különben. A keze alól kikerült gyerekek eljutnak az érettségiig, leteszik, közepes vagy jó eredménnyel a szakmunkásvizsgát. Tárgyi tévedése szinte soha nincs, emberileg rosszat nem tanulnak tőle. Unalmas és többnyire korrekt.

Advertisement

Ritka példány ő, és fájón hiányzik, fájóbban, mint az egyébként ma sem hiányzó tanár-egyéniségek. Hát becsüljétek, mert a gyereketek nem fogja, pedig megérdemelné. És nem csak 40 év múlva.