Isaac Asimov munkássága nyilvánvalóan megkerülhetetlen. Ezen belül is - habár az ötrészes Alapítvány-trilógia is nagy kedvenc - úgy vélem, a robottörténetek mondanak a legtöbbet arról, mi teszi az embert igazán emberré. Aki szerint meg Asimov nem vicces, az olvassa el az egyáltalán nem sci-fi keretek közé íródott Gyilkosság a könyvvásáron-t. Ebben Asimov, az író egy nyomozó helyett, egyes szám első személyben (tehát nyomozóként) ír le egy gyilkosságot, melynek felderítése közben a nyomozó találkozik Asimovval is, és több más közt megbeszélik, hogy az esetből majd Asimov ír egy rövidebb regényt, de a nyomozó nevében, egyes szám első személyben. Melyben egyébként ilyeneket ad Asimov a főhős szájába, hogyaszongya biokémikusként Isaacnak azért illene tudnia, hogy nem azért dagadt, mert ilyen az anyagcseréje, hanem mert sokat zabál és nem mozog.

Visszatérve a robotokra: elég ritkán adaptálják a film műfajára Asimovot, ami számomra érthetetlen, tekintve hogy a témák komolysága mellett Asimov mindig cselekményes és sodró. (Tehát nem egy Dűne, és még azt is megfilmesítették. Az szintén lehetne vita tárgya, hogy vajon érdemes volt-e. Meggyőződésem, hogy a David Lynch-féle változatban igen.). A kevés - pláne jól sikerült - feldolgozás egyike a Robin Williams főszereplésével készült Kétszáz éves ember. Nem filmes posztot kívánok én itt most írni (azt a patront a zseniális Barb Wire értő kritikai méltatására hagyom majd), csak jelezném, nekem tetszik, mert kiválóan kapta el a mű hangulatát, és alapvetően ugyanazokat a fontos kérdéseket feszegeti. Igen, amerikai lett, és beleszőtték a szerelmi szálat, de azért jó és működik. Mindezt különben csak háttérként vázoltam fel.

A kétszáz éves emberben Andrew (és általában is: az NDR-sorozatú robotok) visszatérő mondata a “Robot dolga a szolgálat.”. Újkori netszerelmemmel szikráztunk barátságosan össze azon a fenti mondat kapcsán. Ő úgy véli, ez a mondat mártírkodó, s ekképpen felettébb taszító. S minthogy általában jó meglátásai vannak, ezen el kellett gondolkodnom.

Én a szó legigazabb értelmében tartom magam tanárként közszolgának, s ezzel a szemmel nézem Andrew mondatát. Letagadhatatlan tény, hogy akinek valaha volt mártír karakterű rokona (nekem egy nagymamám művelte kimagasló kegyetlenséggel a látszólagos önfeláldozás folyamatos kirakatba állításával megvalósított érzelmi gyötrés mesterségét), abban ez a mondat rossz emlékeket, kellemetlenül ragacsos konnotációkat ébreszt. Ám ha ezt a kétség kívül lehetséges olvasatot és réteget lehántom róla, ez a mondat gyönyörű. Persze kontextusában az igazán. Mert habár minden NDR robot gyakorta és gondolkodás nélkül kimondja ezt a mondatot, Andrew az egyetlen, aki akkor is használja, és csakis egy személlyel kapcsolatban, amikor már nem robot többé, hanem nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül ember. Amikor szolgálni már nem kényszer, hanem önkéntes választás kérdése számára. És ekkor, ezért, ez által válik a mondat - s vele amit jelent, a szolgálat - végül értékké. Mert a szolgálat, ha kényszer, akkor szörnyű és kegyetlen, és lelkeket felfaló gaztett. A kötelező és kényszerített sorkatonai szolgálat nettó faszság, a ránk kényszerített szülői szerep egy életre megnyomorít, a kötelező lelkesedés karácsonykor sivárrá és embert gyűlölővé tesz, amiként az Etikai Kódexbe írt kötelező lelkesedés és szülői gondosság is megalázó.
De a hazádat szolgálni, és adott esetben meghalni érte: ritka emberi nagyság. Gyereket vállalni önként, és mindenestül alárendelni magad a feladatnak: gyönyörűség. Örömet szerezni másnak a jelenlétünkkel, örömet kapni mástól a jelenléte által annyi, mint embernek lenni. És persze szolgálni a tanítás eszményét, önként, mert arra születtél: hivatás. Hiszen szolgálni, a szó legnemesebb értelmében, önként, az maga a boldogság.

Csak a kontextus, elvtársak, az nem mindegy. A kontextus.