A berögzült dogmák mindig veszélyesek, különösen akkor, ha eleve sem volt sok értelmül.

Amikor 1912. április 15. hajnalán a Titanic elsüllyedt, a 2200 utasból 1500 lelte halálát a hullámsírban. Nagyjából-egészéből igaz az az állítás, hogy az a közel 700 fő, főleg asszony és gyerek, akik csónakba szálltak (mert volt hely a csónakban), megmenekült, míg a hajón maradt, zömében férfiak (tengerészek és apák) meghaltak. Ezzel a következménnyel nagyjából mindenki tisztában volt a hajón, és egynehány gyáva, és talán néhány gondolkodni képes renitenst leszámítva, mindenki helyén valónak is tekintette. Évszázados dogma, hogy a nőket és a gyerekeket kell először menteni.

No de minek?

Azt természetesen senki nem vitatja, hogy egy apának, aki személy szerint érintett érzelmileg a kérdésben, jogosan az az igénye, hogy az ő szerettei meneküljenek meg, akár a saját élete árán is. Csakhogy az ilyen esetben előírt protokollokat nem szabad az érzelmek felől megközelíteni. Biztosan van egy csomó gazdi, aki a szomszéd, házsártos Margitka helyett inkább a szeretett Mirci cicát hozatná ki az égő házból, de ettől még a tűzoltók - nagyon helyesen - nem a macskákért rohangálnak be először vagy egyáltalán. Ha ugyanis Mirci cicáról lehántjuk az adott személy érzelmi kötődését, akkor egy darab mihaszna macska marad a képletben. Napjainkban nem fenyeget az akut macskahiány, továbbá a macska olcsón és szakképzetlen macskamunkaerővel is reprodukálható rövid idő alatt, így egyszerűen aránytalan és felesleges volna szakképzett, ritkán előforduló fizikai és szellemi adottságokkal rendelkező emberek életét kockáztatni.

Ami most jön, az nem más, mint az, amit Kurt Vonnegut igen találóan úgy nevezett, hogy matekozás a halottakkal. Igen valószínű, hogy már fentebbi, macskaoldalian súlyozott érvelésem is kicsapta a biztosítékot a macska- és egyéb lábasjószág-kedvelők körében. No és mi van akkor, ha a macska helyére most a Titanicon halálra vagy csónakra váró tömegeket helyettesítjük, és feltesszük a kérdést, levetve magunkról az évszázados, soha át nem gondolt dogmatikát, hogy “Nők és gyerekek előre!”, hogy melyik 700 maradjon életben?

Egy ilyen esetben érdemes mérlegelni az események bekövetkeztének valószínűségét. Így pl. ha a nem túl sebes sodrású, langyos Missourin sétahajókázva lassú süllyedésbe kezd kompunk, és feltehetően 20-25 percen belül odaér valami, ami kihúzza azokat, akik még nem úsztak a partig, van értelme a férfiakat hátrahagyni, akik fizikai adottságaik miatt azt a 20-25 percet a kihűlés komoly veszélye miatt ki fogják bírni a vízben, míg ugyanez egy 4 éves gyerek esetében nem ilyen egyértelmű. A Titanicéhoz hasonló esetekben más a helyzet. Ne feledjük: semmi hír a Carpathia-ról, az Olympic csak órák múlva ér oda, ha egyáltalán, a víz 2-3 fokos, azaz egy jó fizikai állapotban lévő, sportoló, egészséges férfi megfelelő felszereléssel 10-15 percig kibírhatja, mielőtt kihűl, az izmai görcsbe fagynak és elsüllyed. Itt tehát közel valószínűen az a helyzet állt fenn (és ezt a későbbi tapasztalat meg is erősítette), hogy aki nem került csónakba, az meghalt.

Nem tudom, vizsgálta-e már valaki gazdasági válság előszeleivel már terhelt húszas éveket a Titanic katasztrófájának szempontjából. Nem állítom, hogy a válságot a katasztrófa okozta, de érdemes azért elgondolkozni azon, vajon mennyivel vetette vissza a tízes években a gazdaságot és az ipari fejlődést az a tény, hogy a Titanic 1500 halottja között az akkori fejlett világ néhány száz legfontosabb, legtehetségesebb és leginkább hozzáértő férfija is ott volt. Mert szép dolog, hogy a 3 éves Benőkét kimentjük, Benőke apjaként magam is baritonkürttel vernék agyon bárkit, aki ki akarja szedni a csónakból az én kis drágámat, de mint mondtam, egy mentési protokollt nem befolyásolhatnak az érzelmek. Az érzelmi kötődést lehántva pedig az a tény marad, hogy Benőkénk minden esetleges társadalmi értéke bizony legfeljebb potenciális, és mindenképp a jövőben van elzárva. Benőke értéke statisztikai alapon átlagos ember, azaz - és itt jön a holtakkal matekozás sajnos gusztustalan módszere, meg a rém undorító objektivitás emberek életével kapcsolatban - Benőke könnyen reprodukálható. Legalábbis mindenképp könnyebben, mint egy 45-50 éves, 30 év iskolázottságát és tapasztalatát magában hordozó, mérnök végzettségű gyárigazgató. Ez - úgy gondolom - evidencia.

Külön érdemes volna szólni a nők kimentésének évszázados lovagi eszményéről. Fura módon ma, amikor - ha lassan is halljuk meg az idők szavát - egy nő végre elérheti ugyanazt, mint egy férfi (sokkal nehezebben, de azért látunk pozitív példákat), tehát mai korunkban van a történelem során először értelme feltenni a kérdést, hogy egy nőt érdemes-e kimenteni a süllyedő hajóról. Mert ma az a nő lehet értékes szaktudás, ismeret és tapasztalat hordozója. De még a Titanic süllyedése idején is, statisztikailag egy-egy nő alig volt több, mint szülőgép, besoroltan gyenge és értéktelen másodpéldány, s ebbéli mivoltában mégis csónakokba tuszkolták őket a pótolhatatlan, vagy nehezen pótolható tudással bíró lovagok. Aztán a nők hazacsónakáztak, ölükben Benőkével, majd nézték a rothadó falat, a házat, amit elnyeltek az adósságok, a gyárat, amit elnyelt a “Mégis, mi a faszt kellene most csinálni?” életérzése, a bezárt gyár miatt éhező és sztrájkoló asszonyok és gyerekek és férfiak ezreit, miközben Benőke édesen folyatta a nyálát anya kebleire, még vagy két évig, amikor végül 7 éves korában elvitte őt a torokgyík.

Valahol szomorú dolgok ezek.