Egyszer majd csak megírom azt a posztot, ami arról fog szólni, hogy nincs olyan, hogy művészet, legalábbis nem úgy, ahogy azt általában gondoljuk. Addig is, Napirajz-elemzés.

Az a nagy helyzet, hogy irodalom tagozatra jártam gimiben, és úgy nagyjából mindennel boldogultam irodalomórán, kivéve a műelemzéseket. Tudom, valóban kissé komikus ez, de ami elmúlt, az elmúlt, ne bolygassuk. Leginkább sosem értettem, hogy egy költemény vagy szépprózai alkotás mégis mi a fészkes faodút szeretne jelenteni. Aztán rájöttem, hogy igazából ez, habár mindig némi szégyenkezésre fog nekem okot adni, azt is jelenti, hogy semmi akadálya annak, hogy gátlástalanul leírjak bármit, ami eszembe jut egy ún. műalkotásról, mert hát miért is ne, ha már...

Advertisement

Most Grafitermber Zsolti című egészen friss műve lesz az alany, tárgy, áldozat, akármi (a megfelelő aláhúzandó).

Az alkotó honlapján elérhető mű megtekintése után a befogadóban számos gondolat merülhet fel. A művész gyakran él a humor különféle eszközeivel, úgyhogy először a poént keressük. Hát, na, vicces, haha, elég gyenge. Egy rossz szóvicc, mondhatja a felületes néző. Habár rajzról van szó, képregényről, mégis inkább prózai alkotás ez, és nem is a klasszikus értelemben vett vicc méghozzá. Ugyanis akkor a végén lévő csattanó hatására egy őszinte olvasói nevetésben teljesedne ki. Jelen esetben ehhez képest különleges, hullámzó dinamikája van a műnek. Első olvasásra talán nincs a szövegben annyi tartalom, hogy ne intenzív katarzisra számítsunk, azonban ez a hiányérzet azonnali visszatekintésre, visszaolvasásra késztetheti az olvasót, aki jól teszi, ha enged ennek a késztetésnek. És ekkor feltárulnak azok a szintek, amelyeket a nem is annyira összefüggő védőburok őrzött. A felszínen a közönséges humor vitatható ízléssel összedolgozott alkotóelemeit figyelhetjük meg. Ilyen például a dialógust folytatókon kívüli más jelenlévő hiányában is a megszólításra való visszakérdezés, és a bocs, hátul nincs szemem-visszavágás. Ezek mögött azonban további jelentést fedezhetünk fel ahová a fej, tehát egyúttal szem nélküli, tehát az órát látni nem képes, és különben is döglött szárnyasok által gerjesztett érzések vezetnek: a nehéz sorsban magunkra maradottság és az abból fakadó tehetetlenség okozta kétségbeesés sugárzik ezekből a sorokból, a megannyi fölösleges párbeszéd, amiket csak azért folytatunk, hogy oldjuk az életünk kilátástalanságából fakadó feszültséget. És az, hogy mennyire könnyen hajlandóak vagyunk elfogadni a látszatot, hogy valójában a határozott és magabiztos válaszok alatt nem is biztos, hogy sziklaszilárd talapzat áll. A csirke talán csak eltalálta a pontos időt.

Advertisement

Az “öt perc múlva három” egy kis megnyugvást hoz az olvasónak, akárcsak a közhelyes vihar előtti csend, a szöveg halad tovább a másik hullámhegy felé. A külsőségeiben humoros, csattanószerű szójáték néhány betűben foglalja össze nyomatékosító célzattal mindazt, amit vélhetően a mű üzenetéül választott a szerző: csak illúzió, hogy bármi ráhatással lennénk életünkre, mindannyian tökéletesen kiszámított technológia alapján szép lassan készre sülő grillcsirkék vagyunk.

Advertisement

Egyébként nyilván semmi ilyesmire nem gondolt Grafitember, amikor megrajzolta rajzát.