Nem kifejezetten volt mozgalmas évem a 2016-os, ami a zenehallgatást, és az új zenékkel való megismerkedést illeti. Muzsikát kifejezetten önmagáért, általában jövés-menés, közlekedés közben hallgatok. Otthon, olvasás közben semleges zenét szoktam választani, hogy az véletlenül se kócolja össze a figyelmemet. Így, korlátozott idővel és lehetőséggel a hátam mögött gyűjtöttem össze mindazt, amit én, a személyes ízlésem és webes mocorgásom révén összenyaláboltam. A kedvenceket.

Advertisement

Mivel az előadók terjesztési szokásai is megváltoztak, így nagyobb hangsúlyt kap a közösségi oldalakon történő népszerűsítés. Ezért válogatásomban több, 2015-ben kiadott, de a 2016-os év során beérett cucc lesz.

Most eltekintenék a 2016-os Loudwire toplisták elemzésétől. Hódít a metálkór, és a hipszter-pop, nincs dolgom velük :) (legjobb metál dal kategóriában újra a Ghost győzött, ami azért pozitívum).

10. Emel Mathlouthi - Ensen Dhaif

A tunéziai születésű, 35 éves énekesnő, Emel Mathlouthira a SoundCloudon akadtam rá, böngészve az ismeretlenebb előadók között. Az Ensen Dhaif egy single, arról pedig nincs infóm, hogy az arab születésű, Norvégiában dolgozó énekesnő 2017-re beütemezett nagylemezén szerepelni fog-é, de nagyon penge kis dalocska. Külön felhívnám a figyelmet a szövegre: az arab nyelv nagyon szép. :)


9. Mass Gothic - A Run

A massachusetts-i születésű, New Yorkban tevékenykedő egyszemélyes zenei intézmény, a Mass Gothic név alatt muzsikáló Noel Heroux, az anno a Nirvana lemezeit is kiadó Sub Pop gondozásában jelentette meg legújabb lemezét.

Az A Run c. dal érdekes szerkezetű, nincs verze és nincs külön refrén, illetve csak ezek/ez van, de annyira középsulis stílusban, hogy ha ezt így kapom kamaszkoromban egy csajtól, szerintem a szomszéd faluba is átrollereztem volna neki fagyiért.

Advertisement

Advertisement

Hangulatában a Drive c. filmre emlékeztet. :)


8. Deftones - Prayers/Triangles

A sacramentói Deftones igazából sohasem volt a kedvencem, mindig ilyen “felszínkapargató” zenének tűnt, ami se nem elég súlyos, se nem elég fogós, azonban a 2016-os Gore c. lemezzel nagyon a szívembe találtak.Tavasszal már kaptam a fejemre a kiposztolásukért, de hiába a motörheadista, amatőr hadtörténészként is funkcionáló térképészek ízlésem elleni frontális támadása, nálam a Deftones beza a nyolcadik lett. A választott dal ékes bizonyítéka annak, hogy a hangszeres szekció nemhogy el tud vinni egy dalt, de egyenesen az ember szívének közepébe képes palántázni azt.

7. Radio Dept. Swedish Guns

A svéd, “dream popot” játszó, Radio Dept. néven lejtő trió a 82 ezres Lund városából szórja szerteszét az igét a nagyvilágba. A Swedish Guns a 2016-os Running Out of Love c. albumról való, és azon dalok egyike, amelyeket rongyosra hallgattam az elmúlt hónapokban.

6. Metallica - Here Comes Revenge

A Metallica új albuma külön posztot kapott a Koncon, amiben kifejtettem, hogy miért baromi jó, és miért unalmas egyszerre. Azért a tiszteletet meg kell adni, 8 év után különösen. A Metallica nem robbantotta le az agyamat, de csalódást sem okozott, erős közepes, a keménymuzsika Michael Bay-szerű, kifogástalan szakmunkája. Kifejezetten sokat hallgattam mostanában.

5. Publicist UK - Levitate the Pentagon

Egy dal, ami 2015-ben jelent meg, de 2016-ban érett be, sőt, az albummal turnézó banda alig két hete lépett fel a Dürer kertben. Ilyen erős refrént rég hallottam, a gitárok pedig pont úgy szólnak, ahogy kell. Hibátlan nóta, az albumon pedig egészen tűrhető kis dalocskák vannak. :) Biztató!

4. Inter Arma - The Summer Drones

A virginiai black-death-stoner társulat harmadik albuma idén került a boltokba Paradise Gallows címmel.

Advertisement

Sponsored

Én az előző, Sky Burial LP idején figyeltem fel rájuk. Mit is mondhatnék.. Virginia norvégjai. Nagyon erős, szikár hangzásuk van, semmi barátságos, semmi déli, simogató, trapézgatyás faszság, csak a sivár és nyers valóság, nyakon öntve nem kevés pszichedéliával. Kíméletlen zenei antianyag, tényleg feloldódhatsz, vagy megsemmisülhetsz benne, ha nem kapcsolod ki időben. :)

3. Opeth - Sorceress

A második svéd társulat a listán. A progresszív metálban utazó Opeth Sorceress c. Lemeze egészen elképesztő. Nincs is nagyon mit hozzáfűzni: hallgassátok ( ne ijedjetek meg a nyitánytól)!

2. Gojira - Shooting Star

A francia Gojira számomra mindig is az a metál banda volt, amelyik hihetetlenül precíz, pontos, és jól megírt dalokat szállít, de érezhető volt rajtuk, hogy nem igazán zárult még le az útkeresésük. A Magma c. idei lemezük úgy hozott gyökeres megújulást, hogy közben nem kellett megválniuk egyetlen, már meglévő zenei erényüktől sem. Hibátlan muzsika, és hibátlan album.

Amikor meghoztam a döntést arról, hogy ki végez az élén mérvadónak egyáltalán nem nevezhető személyes listámnak, elsőre fel sem tűnt, hogy a 2016-os mezőnyt egy Nu Metál formáció veri. Hm....

Advertisement

Azt hiszem, a Korn -Serenity of Suffering című lemeze a maga nemében hibátlan. Tényleg. Bár soha nem voltam eszelős Korn-rajongó, ez előtt a munka előtt rizspor-glóriával illusztrált, barokkosan széles gesztusok kíséretében meg kell hogy hajoljak. Nincs üresjárat, minden nóta klip-pozitív, a súlyosság és a dallamosság pedig ideális arányban lett összeeresztve.

1. Korn - Rotting in Vain

Néhány szót a filmekről

Itt könnyebb dolgom lesz, még egy tízes listára sem futná, annyi jó filmet se láttam, illetve egy csomóval még mindig adós vagyok magamnak, még olyan, alapjáraton ellenszenves koncepciókkal is, mint a Deadpool, vagy az a szellemes horror 2., amelynek a címét sem vagyok hajlandó kiguglizni.

Nagyon tetszett például a Hell or High Water című, Nyugat-Texasban játszódó dráma, amelyben ez a Ben Foster gyerek akkorát játszik, hogy tátva maradt a szám. Imádom a karakterszínészeket, szerintem pl a Ridley Scott-féle Exodust csak és kizárólag Ben Mendelsohn vásznon eltöltött, nem egész 5 perce miatt érdemes megnézni, így mindig megörvendeztet, ha bevált, és jó karakterszínészekre ütős főszerepeket bíznak ( Lásd még: Melquiades Estrada három temetése - Barry Pepper).

A filmre egyébként 7-es osztályzatot adtam, nem éreztem hogy az alkotók mindent kihoztak ebből a történetből, a színészeket, elsősorban Fostert leszámítva. Ez a nyúlós, ragacsos, általában gonosz karaktereket játszó színész ( pl. Börtönvonat Yumába) az emberi esendőség olyan mélységeit villantotta meg ebben a filmben, hogy ha nem lesz övé februárban a kategóriájában kiosztandó aranyszobrocska, akkor azon nyomban dögöljön meg Duterte elnök stigmarákban.

Advertisement

A Coen testvérek Ave, Cézárja nekem simán megért egy nyolcast, olyan jól szórakoztam rajta. A western-suttyó vs maximalista rendező jeleneten fuldokolva röhögtem. :)

Egyik nagy kedvencem, Bryan Cranston idén két nagyszerű filmmel is megörvendeztetett (négy az, de én hármat láttam, a Lyndon Johnson életéről szóló film nem fért be ide, a negyedikhez pedig még nem volt szerencsém), az egyik a tengerentúlon tavaly év végén bemutatott Trumbo, amely a McCarty-korszak legsötétebb éveiben játszódik (9/10)

A másik pedig a Beépülve: az Escobar-ügy c. borzalmas magyar címmel megbélyegzett The Infiltrator.

Utóbbi kifejezetten izgalmas és fordulatos volt, azonban sajnos egy erősebb Breaking Bad epizód még mindig fényévekkel jobb ennél. :) (8/10)

Advertisement

Aztán itt van A nagy dobás (The Big Soros, ha-ha) , amely éppen azzal teszi olyan kurva nyomasztóvá a gazdasági válság okaira rávilágító történetét, hogy azt a rá jellemző, keserűséggel vegyes, vicces szánakozással meséli el.

A Rachel Weisz, Sir Michael Caine, és Harvey Keitel főszereplésével még 2015-ben bemutatott Ifjúság (Youth) c. filmet idén tavasszal láttam. és azt kell hogy mondjam, egészen meglepett. Nem tudtam minden elemében élvezni, sok, zavaró, elsősorban az európai filmekre jellemző klisé/hiba(?) volt benne, de összességében mégis nagyon betalált. Nem csak a színészek miatt (Paul Dano pl nagyon penge, a szerepére készülő fiatal színész megformálásában); sikerült benne valami nagyon mélyet, és emberit is megcsípni, direkt filozofálgatás, és szájbarágás nélkül. Sokáig a hatása alatt voltam, ajánlom figyelmébe mindazoknak, akik még nem látták. (9/10)

Nálam az év filmje (ez is tavaly év végi :D ) nem más, mint az Anomalisa. Persze itt gyorsan meg kell jegyeznem, hogy sem az új Tarantino-film, sem a Visszatérő nem felejtődött el. Egyszerűen csak nem tetszettek.

Szóval itt ez a (viasz)bábfilm, egy negyvenes, besavanyodott pasassal, és egy angyali harmincas nővel, én pedig teljesen megfeledkezve arról, hogy nem élő szereplős mozit látok, csak szédelegtem annak világában, mint a puncsos tálban fuldokló házi légy. Egészen páratlan, és behúzós film, tele érzelemmel, elfojtásokkal, és diadalmaskodó közönnyel. Mindezt olyan felemelő befejezéssel koronázták meg, hogy arra nincsenek szavak.


Advertisement

Röviden ennyit a 2016-ról. Sajnos amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy mennyi nagyszerű művészt vesztettünk el ebben a szánalmas és kegyetlen évben. David Bowie-val indult a veszteséglista, jelenleg pedig George Michael-nél tart, és még hat óta vissza van. Nyugtával dicsérd az évet. :(

Szóljon minden idén elvesztett ikon emlékére a The Man Who Sold The World c. Bowie-feldolgozás, a fentebb, zenei listámon már méltatott Emel Mathlouthi előadásában.

Ti pedig gázoljatok szügyig minden jóban, és maradjatok velünk jövőre is!

Minden kedves Olvasójának Boldog Új Esztendőt Kíván a Konc fenomenális szerzőgárdája!