Félelem a való világtól, menekülés, vagy tényleg valami magasabb fokú spiritualitás és kiválasztottság kell ahhoz, hogy szerzetes(nő) legyen valaki?

Érdekes toborzóplakátba szaladtam bele, szerzetesrendek hirdették magukat, pont úgy, ahogy külvárosi főiskolák szoktak reklámozni, találó szlogen, mosolygó emberek.

„Rendben vagyok” mondták a szerzetesek és szerzetesnők a plakátképeken, mintha csak azt hirdették volna, hív a vasút, vár a máv, gyere kalauznak dolgozni. Az egyház mostanában eléggé hasonlít hazánk túlfinanszírozott fociszentélyére, a hatalmas és bőkezű állami szponzorációból sem képesek egy normális kezdőcsapatot kiállítani.

Advertisement

Kik állnak ma szerzetesnek, apácának, vagy nevezzük őket bárhogy, szóval olyan embernek, akik önként lemondanak a belvárosi fodrászról, szezonvégi kiárusításban szerzett dögös cuccokról, és persze, főleg a másik nemről.

Régebben jóval több aspiráns volt ezekre a helyekre, ki spirituális meggyőződésből, ki családi nyomásra, mint Diderot apácanövendéke, ki tévedésből, ki pedig egyszerűen egy másfajta élet reményében, ahol könyvek vannak, nyugalom, béke, és kellemes gyógynövényillat a padláson.

Rendben van-e egy szerzetes, vagy éppen azért lép be, hogy lelki békét találjon? Egyáltalán, egy olyan korban, mikor a spiritualizmus a legtöbb ember számára azt jelenti, hogy páros heteken paleodiétázik, páratlanokon meg csakrát tisztít, megélhető-e valóban? Szükség van-e elvonulásra, vagy valami olyan anakronisztikus dologgal állunk szemben, mint mikor egy hivatalos szerv FAX-on kér tölünk levelet, és emailt nem fogad el.

Advertisement

A lelki béke is naptárba írható, kipipálható egy Caminoval, februárban síelés, szeptemberben zarándoklat - ez a digitális társadalom mentális feltöltődése, ebben a közegben elég fura, ha valaki egy életre akar elvonulni, nem 3 vagy 5 napos böjttáborba.

Tanítók, nővérek, más segítő foglalkozást végzők, akik tényleg a HIVATÁSNAK szentelik az életüket, de vajon mi az a belső erő, ami a rendbe, és szó szerint vett „rendbe” vitte őket? Mert hivatásának és az embereknek élő tanító, gyógyító, segítő szabadabban is lehet valaki, kötetlenebb életvitellel, nagyobb szabadságfokkal, több döntési lehetőséggel.

Egy ennyire más világban élő ember megértheti-e tanárként egy kamasz lelkét, adhat-e hitelesen tanácsot házasulandóknak? Persze, nyilván az anonim alkoholisták csoportját vezető terapeutának sem kell gyógyult szenvedélybetegnek lennie,de a más dimenzióban élő szerzetes beszélhet-e közös nyelvet a világi életre készülőkkel? Jó-e egy gyereknek, ha olyan ember a tanítója, aki inkább rendbe vonult, percre szabályozott és évekre előre kiszámítható életet él, vagy többet tanulhatna az életről attól, aki nem bújik el, hanem megéli azt, párkapcsolatokkal, rossz döntésekkel, emberi hibákkal és tökéletlenségekkel?

A rend szilárd támasz lehet évezredes hagyományaival, megkérdőjelezhetetlen szabályaival és alapvetéseivel, de nem túl kényelmes és unalmas élet ez? Hogy készíthet fel egy szerzetestanár az élet változásaira egy fiatalt, miközben az ő világképe több ezer éves dogmákon nyugszik, és a mindenre egy végső válasza van, kétkedésnek helye nincs.

Ha tetszett, vagy épp azért, mert nagyon nem értesz egyet, oszd meg bátran a facebookon.

A cikket inkább vita és csevegésindításnak tettem fel, ki mit gondol erről a témáról. Az először kommentelőket nem én korlátozom, hanem maga a blogrendszer, nekik kicsit várni kell, míg megjelenik a véleményük. (ezért elnézést kérek, nem tudom máshogy beállítani)