Zeneajánló

Tegnap vettem egy új tévét. EB van ugye, ki tudja mikor láthatom Magyarországot megint ott játszani, meg kell adni a módját a dolognak. Miután nagy nehezen összeraktam a tartószerkezetet és hagyományőrző, tárgyakat épp összerakó férfihoz méltón kiüvöltöztem magam (HOL A PICSÁBAN VAN AZ A KURVA.......jajóvan, itt van, megvan.. és ehhez hasonlók), akkor tudatosult csak bennem, hogy a sikeres csatornabeállításhoz egy működő hidegfúziós reaktor megépítésének megfelelő előképzettség szükségeltetik, a meccs meg közben elkezdődött. Tutorial videók sorának megtekintését követően nagy nehezen megoldottam végül a feladatot (ez a nevetséges mondat persze a legkevésbé sem adja vissza azt a kilátástalan küzdelmet, amin keresztülmentem ezalatt), leültünk a tévé elé, és csak pacákat láttunk az asszonnyal. A legjobb beállítást nézve közölte, hogy a románok úgy néznek ki, mint a szaladó rántották, és igaza volt. A fényereje olyan mértékű, hogy ha egy centiméterről nézném órákon keresztül a számítógépem monitorát, akkor sem fájdulna meg kevésbé a szemem, mit tette ezt a tévé képernyője előtt eltöltött 30 másodperc után. Kapkodtam a fejem a szaladó játékosok után, mintha első sorból néznék moziban akciófilmet. Úgy 5-6 méterre eltávolodva ugyan csodálatos kép tárult a szemem elé, de a kanapé sajnos 2,5 méternél nem húzható messzebb, ha el is akarunk férni a nagyszobában, ezért a második félidőt a konyhapulton ülve töltöttem, napszemüvegben.

Advertisement

Akkortájt fogalmazódott meg bennem az, hogy bizony most be kéne rúgni. Nem borozgatni, vagy pöpöpősködni valami kézműves söröcskével talpas pohárból, hanem célirányosan leinni magam, gyorsan, hatékonyan. Nem vagyok egy nagy piás, sosem voltam az, nagyon ritkán fogyasztok alkoholt, akkor is általában vörösbort, keveset, minőségit, nem lerészegedve. Van azonban három üveg (a tragikus triász) igen frankó orosz vodkám erre a célra a mélyhűtőben, ha esetleg mégis úgy döntenék, ahogy tegnap tettem.

Lássuk csak... A Beluga túl drága, meg aztán a kedvencem is. A Carszkaja szintén nem olcsó és anyám sem jár minden héten Pétervárra, itthon meg nincs ilyen. Marad a Ruszkíj Sztandart, ami Dmitríj Ivanovics Mengyelejev legmaradandóbb alkotása a jóval kevesebbet használt periódusos rendszer mellett.

Az asszony elaludt, kinyitottam a gépet, hogy megnézzem miújság van a srácokkal. Bagaméri sörfőzdében volt épp, Klinkerhoffen Borsodban vendégeskedett egy ballagáson, a szerkesztőség üzenőfalán hamar megkezdődött a “közös meccsnézés”, amihez Gábor és Chuck is hamar csatlakozott. Ugyan én nem szoktam ráfeszülni az olvasottságra, de azért van olyan fontos, hogy egyetlen sort se kopizzak most ide az éjszakába nyúló beszélgetésből. Úgy a hetedik-nyolcadik vodka után már nem tudtam követni, hogy hányadikat iszom, a “Valahányadik vodka!” után jöttek a “Faszomtudja hányadik vodka....hányóra?!” -jellegű közérdekű bejelentéseim, mielőtt a vegyes méretben írt és gépelési hibákkal teletűzdelt színvonalig jutottam. Volt ott már addigra minden, a hőbörgéstől a kutyasiratáson át a fogadalmakig, mire abba az állapotba kerültem, amit én tiszta hangnak hívok és amely tudatállapot eléréséhez kizárólag nagy mennyiségű, nem össze-vissza kevert, jó minőségű, gabonaalapú párlat elfogyasztása szükséges. “Le tudnék most futni egy maratont bazdmeg.”

Advertisement

Belső világomban csupán egy félhangnyival tértem el a józanságtól, ám kívülről szemlélve egész más benyomást kelthetettem, aminek koorinátáit a köznyelv leginkább sárga földként szokta definiálni. Megkezdődött a zenei eszmecsere. Tényleg minden stílus reprezentálta magát a komolyzenén kívül, bár éjjel 1 óra felé, miután magam sem tudom már hogyan, de borzalmas gyalázkodások közepette mattot adtam a chess.com-on egy ismeretlen kazah kihívónak, Bach, D-moll tokkáta és fugájának kíséretében tettem erről is bejelentést Chucknak, szóval az is pipa. Tudom, tudom és szégyellem is magam a viselkedésem miatt, efelől nem szeretnék kétségeket hagyni.

Én leginkább Tom Waits munkásságát ajánlottam a kollégáknak, mivel eleddig nem ismertem rajta kívül tökéletesebb előadót (többek között) a részegség dicsőítésére, de aztán Gábornak köszönhetően találkoztam Gyurányi ‘Kátrányos’ Ferenc halhatatlan sanzonjával az 1971-es Ki Mit Tud előválogatójáról, ami csodával határos módon fennmaradt a jövő nemzedéke számára. Persze viccnek szánta eredetileg, de engem nagyon eltalált. Ritkán találkozik az ember ennyire zseniális alkotással, ami hagymaszerűen egymásra boruló rétegekben tartalmazza megrázó történések sorozatát. Hemingway legrövidebb novellája jutott róla eszembe. Feribácsi egy volt a hetvenes évek magyar életérzésével, hacsak egyetlen szám erejéig is. Igen megrázó erejű alkotás, amin egyszerre sírhat is, mulathat is az ember. Ennél magyarabb dologgal mostanában nem találkoztam, és ezt a szó legpozitívabb értelmében értem, a legőszintébb tisztelettel. Nem érdekel, hogy elnémul a hangja a magasaknál (hamar nyilvánvalóvá téve beceneve eredetét), a kedvenc előadóim egyike sem tud énekelni, ez a műfaj másról szól. Ugyan Feri bácsi jóval több annál, hogy egyszerűen a magyar Tom Waits-ként mutassam be, de most nem jut jobb eszembe. Iszonyatosan másnapos vagyok tudniillik.

Olyan sokszor hallgattam meg lefekvés előtt, hogy az ő hangjával ébredtem. “Ne menjen el.”