Ablakok lent, lassan vezetek. Egyfelől, mert esik már szét a dobozos a zsíros hegyi útminőség miatt, másrészt pedig azért, mert nem szívesen megyek vásárolni. Egyáltalán. Rágyújtok még egy cigire. Van még idő.

Sokan sok mindent mesélnek. Én általában hallgatok. Beszélni nehéz erről, meg fölösleges is. Úgysem hiszik el. Ha nem jártál ott, nem tudhatod. Ha meg jártál, azt úgyis meglátom a szemedben, mikor találkozik a tekintetünk. Veteránok között szükségtelenek a szavak.

Advertisement

Index balra, már csak pár méter. Kivételesen senki nem vág elém felcserélve a kis ívet a naggyal, ezért nem kell megállnom a forgalomra merőlegesen, a közeledő szippantós srác reflexeire bízván az életem. Jó nap lesz a mai, az idő is milyen szép. Rápillantok a telefonomra, még másfél óra ebédig. Meglesz ez. Meglesz.

Gyorsan visszatolatok még a felső parkolóig a lejtő aljáról, mert a szembejövő hatvanas úr a feleségével már jóval több pénzt keresett, mint én. Nekifutok még egyszer, megvan. Már csak egyetlen kanyar és elkezdhetem róni a köröket, parkolóhelyet keresve.

Tele. Még egy cigi, hátha segít. Nem. Tényleg szép idő van. A mögöttem álló nyugdíjas már vagy egy perce nyomja a dudát, gondolom nem nekem szól, hanem az előttem állónak vagy esetleg az azelőtt állónak, nem tudom. Belepillantok a tükörbe, hogy megbizonyosodjak róla. A kurva anyámat. Azt. Tehát mégis nekem szól.

Advertisement

Lassan elkezdünk körözni, tünedeznek el az előttem haladók, szépen lassan mindenki megtalálja a helyét. Te vajon mész, vagy épp érkeztél? Mész? Hú de frankó! Persze, megvárom, köszi! Félrehúzódok egy kicsit, index ki, hogy ne legyen félreértés. A mögöttem lévő kedves hölgy még egyszer biztosít arról, hogy édesanyám valódi foglalkozása igazából prostituált, miközben elhajt mellettem, de megállásra kényszerítik, emiatt kínos másodperceket kell átélnie. Érdeklődve nézem.

Kiáll. Szépen beállni készülök, azonban a méretes, makulátlanul tiszta, bajor terepjáró ellentmondást nem tűrően veszi birtokba azt, amiről úgy gondolja, hogy az övé. Pantomim méltatlankodásba kezdek, de a szebb időket is megélt, lófarkas trófeafeleség mereven előre bámulása olyan arckifejezéssel, mintha valaki épp most szart volna a hátsó ülésre, védhetetlen taktikának bizonyul. Az unott telefon nyomkodás megkezdtével én is folytatom a helykeresést. A néni diadalmas arckifejezéssel zárja be épp az autóját, amikor elhaladok mellette. Vékonyra szorított ajkai közül sziszeg valamit, de nem értem. Ott a hely.

A régi, megbízható mülleres zacskómmal a hónom alatt vidáman indulok a bejárat felé, elegánsan félrelépve a mozgássérült parkolóhelyre beszáguldó sportlimuzin elől. Kiengedem a bejáraton kifelé jövő, fiatal, nagycsaládos anyukát, aki ettől vérig sértődik, majd belépek. A gladiátorok érezhették így magukat, amikor először megpillantották a colosseum küzdőterét. Lenyűgöző és félelmetes egyszerre. Nincs nálam százas. Basszameg.

Gyorsan tovaszáll az a tíz perc, miközben az apróra várok a pénztárnál, az elmúlt hetek lottószámai neonreklámként világítanak megtépázott rövid távú memóriám üzenőfalán.

Kosár, forgóajtó, jónapotkívánok. Vajon minden avokádó kemény? Derülten fordulok a kosaram felé egy zacskónyi puhával. Ez a szerencsenapom. A kosár sehol. Az előbb ártatlanul körülöttem lebzselő idős bácsi már egyre gyorsabban szedi a lábait. Ez az övé, mit képzelek. Rendben. Kikezdhetetlen érvek. Újabb tíz perc, ötszázasom volt sajnos.

Villámgyorsan bedobok egy kiló almát biztosítékul, félretologatom a hűtő előtt leparkolt többi kosarat, tulajdonosaik legnagyobb megrökönyödésére. A húspultnál veszem meg a Guszti leveséhez a cuccot, nincs erőm bemenni a Tamáshenteshez hazafelé. Az anyázós hölgy csillogó szemmel magyarázza a hentesfiúnak, hogy mit fog majd főzni a felsálból, ami olyan, mint az álom. Az unokák is jönnek, mert a menye beteg, de semmi komoly, hálisten’ csak egy kis hőemelkedés, valamit a gyerekektől, igen. Persze, hogy kuktában. Köszönöm, viszlát. Jajj, de buta vagyok, még abból a tarjából is kérek, majd szépen átklopfolom és lisztbe, mert azt a férjem úgy szereti. És hogyért az a csípőskolbász?

Advertisement

Jónapot. Igen látom, gyönyörű. De én inkább a kacsafarhátat kérném. Igen, fantasztikusan néz ki a tarja, de nem lehetne mégis, hogy megkapom a farhátat? Remek, valóban, egészen friss a marha is, nagyszerű, de én maradnék a kacsafarhátnál. Csak egyet. Köszönöm. Nem, nem lesz kevés, kedves, hogy aggódik.

Vakmerő kanyarvétellel driftelem körbe az édességpolc előtt zombivá változott anyázósnénit, célegyenes. Sor. Kikerülhetetlen, elkerülhetetlen, végeláthatatlan sor. Telefonomra pillantok, még 25 perc az ebédig. Necces. Ebből kocsiban szúrás (cukrosbácsi vagyok tudniillik), meg almaevés lesz megint, ha még a postát is útba ejtem. Sebaj, majd vacsorára. Papírtörlő, el ne felejtsd. Rövid pakolóverseny a kamerával megfigyelt pénztárossal, megértő tekintettel ver agyon. A mögöttem álló anyuka annyiszor mondja ki a C betűt egy más után, hogy az már komikus. Nem kérek matricát, köszönöm. Olyanom sincs. Nyílik az ajtó, a napfény elvakít. Igen, persze, visszatolhatja, csak a kocsimig kísérjen el. Ha nem, hát nem.

A cinkéknek még kéne valami, mert jön a hideg, de előbb kajálok. Diszkréten szúrom hasba magam a vezetőülésen. A mellőlem épp távozni készülő 50-es nő finoman kocogtatja meg az oldalszélvédőm üvegét. Pillanat. Türelmetlenebb kocogtatás. Odanézek. “Rohhhadt drogos!” A levegővel nem eléggé megtámogatott köpés elsőre a saját állán landol, de hamar ismétel, esetlenül csöcsörítve. Ez már sikeresen találja el az üveget, kisebb-nagyobb cseppek formájában. Az egészhátas KDNP tetoválás sajnos nem látszik a kibolyhosodott, galambszürke kardigán alatt, ami olyan szépen harmonizál a patchwork szoknyával. Búcsúzóul még megcsillan a napfény a halon egy pillanatra, aztán a pálcikaember-család matricája is a távolba vész.

Advertisement

Viszonylag ritkán döbbenek meg, de most kell pár másodperc, hogy magamhoz térjek, azért ilyen még sosem történt velem korábban. Na mindegy, engedjük el. Hersen a Pink Lady, egyszer élünk! Töküres az állateledeles, aranyáron veszem a napraforgót, de mindenért kárpótol a tárgy látványa a pénztárnál. Ebből tuti posztot írok este, lefényképezem. A pénztároslány nem érti, az előttem álló srácból viszont feltör a hangos röhögés. Én is nevetek. Van remény. Vissza a kocsihoz. Még nem száradt meg a nyál. No nem baj, majd a menetszél elvégzi a munkát. Cigaretta, ablakok lent, lassan hajtok, nehogy kiboruljon a kaja...