A közös felületen történő blogolás összehozza az embereket. Nem szükséges összeülni kocka sörökkel, a haver kutyáját simogatni, a kertjét dicsérni, és hallgatni a “magam tettem be a fészerablakot purhabbal” típusú sztorikat, ha van egy szétoffolt szerkesztői Agora, a Slack, ahol egymástól szívszaggató, 4, 7 kilométeres távolságra lévő szerzők virtuálisan együtt szoríthatnak nemzetük szeretve gyűlölt, és gyűlölve szeretett válogatottjának.


Szerintem nem járok messze az igazságtól azzal, hogy nem csak mi szerettük volna nagyon lent látni már Szalait, aki rém idegesítően játszott, még egy gyönyörű indítást is benézett, idegesítően toporgott, szaladgált, esett-kelt. Persze utólag mi mást mondhatnék, megettük, pont úgy mint az osztrákok, pont úgy ahogy mindenki.

Mert úgy egyébként nagyon jól muzsikált a válogatott, gyönyörűen játszottak, passzoltak, és tartották a labdát. A labancok csak szaladgáltak, mint megszeppent verőköltő bodobácsok a felfordított kő alatt, jól láthatóan nem erre számítottak.

Advertisement

A védelmünk külön megérne egy misét. Fioláék a Serie A középmezőnyének szintjén muzsikáltak, ez pedig annak, aki picit is vágja az olasz focit, még úgy is sokat elmondhat a védekezésünkről, hogy nem látta a mérkőzést.

No de itt van ez a Szalai, a nyurga, csetlőbotló, semmibe sprintelő, az álomindításról lemaradó mémcsatár, mi pedig honfitársaink százezréhez hasonlóan, a gól pillanatáig, pontosan addig a szent pillanatig szecskáztuk is szegényt.

Aztán hirtelen történt valami....

Így esett. :)

“...pöckölni, tuckolni...”