A néhány éve szerencsétlen módon önmaga életét kioltó filmrendező, Tony Scott volt a 80-as évek szintimacsóléggitár barokkjának végső kiteljesedése. Ő tudta, hogyan kell megrendezni egy filmnyitányt.

[kép forrása]

Advertisement

Életem egyik legelső moziélménye a Beverly Hills-i Zsaru II. volt. Persze alig voltam talán öt éves, és a konkrét vetítésről lényegében csak arra emlékszem, hogy a páholyban ültünk, meg arra, hogy mennyire tesztett a film színvilága. A rendező, Tony Scott stílusa jelenti nekem mindazt a mai napig, amit a kúlságról egy férfiembernek tudnia kell. Agyonfilterezett, pálmafás, izzadságtól gyöngyöző, napszemüveges akcióálom-sablonba öntötte a 80-as, 90-es évek fordulóját.

Munkássága az Utolsó Cserkészben csúcsosodott ki, amikor is sikerült összehozni a kor legünnepeltebb akciósztáját, a legmenőbb forgatókönyvírót és a valaha élt egyik legemblematikusabb zeneszerzőt egyi (ugyan hibáktól nem mentes) kult-klasszikusban.

Advertisement

Tony Scott azt tudta a legjobban, hogy hogyan lehet hangulatba hozni egy férfiembert a film első két-három percében: videoklip-szerű yuppie-rockot döngetve mindenféle gyors járművek montázsát aláfestve. Olyan szintre emelte ezt a tesztoszterontól zsengő vizuális orgiát, hogy azt besorolhatná a szakma valamiféle kopuláció-kompenzáló tech-pornóba.

Advertisement

Igazából felesleges ehhez bármi többet hozzátenni, álljon itt három remekműve ereje teljéből, időrendi sorrendben: