Miért kell vagy nem egy újság?


A közéleti újságírásnak az eredeti szerepe nem más volt, mint az, hogy a “nagypolitikában” képviselt álláspontokat közvetítse, a politikai témákra fogékonyabbak gondolkodását egységesebb irányba rendezze. Mert nehogy már gondolkodj, nehogy arra a megállapításra juss, hogy igazából erre-arra a problémára nincs is jó megoldás, netán egyikre sincs. Ugyanis a politikus mindig, minden problémára megoldást talál, hülyén jönne ki az, hogy igazából semmi értelme a munkájának. Ha esetleg nem is nagyon jó megoldást nyújt, de a lehető legjobbat. Tulajdonképpen mást nem is lehetne tenni, csak azt, amit ő javasol, majd, ha szerencsés, véghez is visz. Talán még a világot is megmenti a pusztulástól. Ja nem, akkor már ő lenne James Bond.

Advertisement

Mielőtt lett volna felülről közvetlenül vagy közvetetten formált, vagy akár tényleg egyéni, önálló gondolatokat közvetítő, egyáltalán bármilyen sajtó – és ez annyira elitistának hangzik, hogy már szinte lenézve is érzem magam a rögtön megidézendő személyek által –, bizony, akárki csak úgy nem tudott a közügyekről legalább látszólag érdemben beszélni, előállni a különféle politikai oldalak néhány tökéletes megoldásával, csak néhány szerencsés. De aztán egyik pillanatról a másikra alaposan kigondolt, egészen érthető, jól felépített álláspontok álltak rendelkezésre, feketén, fehéren. Hirtelen egyre többen kezdtek érteni a közös ügyekhez. Egy szépséghibája volt ennek: hellyel-közzel mondjuk ötféle véleménye volt ezeknek a nagyon okos, botcsinálta politológusoknak, azaz az olvasóknak. Hogy, hogy nem, pont annyiféle vélemény volt, ahányféle vélemény az akkori kezdetleges újságokban is megtalálható volt. Az újságok kora előtt polgári szalonokban, kávézókban, a jó ég tudja hol okfejtett meglátások kora lejárt.

Advertisement

Van, aki felismer egy problémát. Van, aki azt, hogy hogyan lehetne megoldani. Olyan is van, aki a megoldáshoz szükséges eszközt tudja megtervezni, van, aki azt el is készíti. És, nagyon sokan vannak, akik ezeket az eszközöket tudják használni. Ilyen eszközt, és annak használati útmutatóját jelenti a közéleti tömegkommunikáció, a neves publicisták, kevésbé neves hírszerkesztők, névtelen újságírók minden mondata, szava, betűje, írásjele. Ilyen alapon teljesen jogosan lehet azt mondani, hogy a véleményalkotás megkönnyítése jelentősen elsilányította a véleményeket, a tájékozottabb átlagember betanított véleménymunkássá vált. Ha a véleményalkotó nem küzd meg a véleményalkotással, akkor igazából nem is alkotott véleményt, az egész folyamat egy nagy illúzió, a gondolat, a vélemény szabadsága nem áll fenn, csak korlátozottan. Mondhatnánk azt is, hogy ne szomorkodjunk, vesszen a többi újság is, nem sírunk érted, Népszabadság.


Viszont ne felejtsük el, hogy ahogy kezdetben, úgy most is, a vélemény mellé, vagyis inkább elé járt némi épphogy csak információvá feldolgozott adat. Ha torzítva is, ha itt-ott elhallgatva is, de a közéleti tömegtájékoztatás nemcsak a véleményalkotást könnyíti meg, hanem van egy sokkal alapvetőbb funkciója is: nemcsak azt mondja meg, hogy mit gondoljunk, ezt a részét tényleg lehet és kell is vitatni, de azt is, hogy egyáltalán miről. És itt nem a kifejezés rossz értelmében utalok a közélet tematizálására. Mert valljuk be, legtöbbünkhöz az sem feltétlenül jutna el, ami szűkebb környezetünkben történik, nemhogy nagyobb léptékű ügyek hírei.

Advertisement

Lehet, hogy az a néhány irányvonal, politikai oldal, és az ő saját, vagy velük hasonlatos sajtója nem fedi le a teljes valóságot, az összes eseményt, minden lehetséges megoldandó kérdést, de minél több van belőlük, ez azért annál inkább megvalósulhat. Persze nem biztos, hogy kielégítő mértékben meg is valósul, lehet, hogy van mondjuk ezer fontos ügy, azonban ezekből öt hangadó kiválaszt nyolcat, adva egy-egy megoldást, lehet, hogy kérdésenként csak kettőt-hármat. Hogy ezek a vélemények milyen formában, önként vagy diktálva válnak az újságok betűivé, az igazából mindegy is, még az is, hogy esetleg a sajtó adja-e a témát a politikusnak. Egyszerre nem lehet a világ minden bajával törődni, nem lehet mindent jól és igazságosan megoldani, legalábbis a tapasztalatok ezt mutatják. Egyszerre még talán egyenként a saját összes bajunkkal sem tudunk foglalkozni, nemhogy az emberiségével. De nem mindegy, hogy mennyi esélyünk van teljesebb képet kapni.

A tájékozottság, a megalapozott véleményalkotás, minden ilyesmi tehát tévképzet. Annak az tévképzete, hogy minden kirakódarabka a helyén van, annak, hogy nincs karcolás a világ múlásának óraüvegén. Valójában csak nem tudunk eléggé a dolgok mögé vagy épp beléjük nézni. Ilyen alapon mondhatnánk, nem is kell nekünk semmilyen újság, sem ellenzéki, sem propagandalap. Az összeset be lehetne zárni, mindent úgysem fogunk tudni. Legalább nem száz, vagy mondjuk két-háromfelé akarunk majd menni. Hanem... Na ja, egy irányba, ugye?

Advertisement

Hát, a frászt. Valahogy, hogy, hogy nem, mindig van, aki inkább csökönyös szamárként inkább nem is megy sehová. Őket mondjuk börtönbe lehet zárni, ki is lehet végezni, vagy csak elég megzsarolni. És mindezt miért? Az ezer fontosból nyolc probléma meg, vagy meg nem oldásáért? Na meg pénzért, hatalomért? Esetleg az emberiség túléléséért vagy pusztulásáért? Nem is igazán szeretnék belelátni azoknak a fejébe, akik meghozzák az üzleti, azaz politikai, avagy a fene tudja milyen döntést is egy újság sorsáról.


Ki-ki a maga módján, keresünk némi biztonságot, némi irányítást a sorsunk felett. Hogy ezt napi munkába járással, vállalkozással, négyévente választással, politikai szerepvállalással tesszük-e, igazából mindegy. Mert ez utóbbiak, ha nem is pont ugyanazt jelentik, de egy a lényegük, az a bizonyos kontroll. Mert találhatsz kaját az első kukában, de termelheted egy ország gabonatermelésének a mondjuk tizenöt százalékát is, dönthetsz arról választóként, hogy senki se halhasson éhen, politikusként meg főleg, sőt, lehetsz a kuka mellől indult politikus és egyben az előbb említett gabonatermelő. De ugyanúgy egy létező és gyakran alkalmazott döntés a sorsunk felett, ha hagyjuk, hogy az előbb említettek elintézzék a problémát. Ha jól, örülünk, ha nem, hát akkor is, ideig-óráig megtesszük azt kényelmesen, hogy nem törődünk az egésszel. Nincs különbség, élünk a hatalmunkkal. Ahogy nem különbözik az sem ettől, amikor újságíróként leírod, hogy senkinek sem szabadna éhen halnia, vagy olvasóként bólogatsz helyeslően, esetleg ingatod a fejed, hogy azért ne essünk már túlzásokba. Vagy épp egy újság tulajdonosaként. Valamilyen módon és mértékben hatalmunk van a velünk történő események felett, annyira, amennyire kényelmes nekünk, vagy épp, annyira sok, amennyit csak össze tudunk kaparni, sok mindentől függ ez, de az biztos, hogy soha, semmilyen körülmények között nem vagyunk szabadok a szó fene nagy emelkedett értelmében, csak van valamennyi beleszólásunk, ahogy másoknak is abba, hogy mi történik velük, és így velünk is. Ezért hát nem mondhatjuk azt sem, hogy csak politikai, hatalmi, üzleti, egyéni, személyes vagy közös kérdés egy újság sorsa. Inkább ezek így együtt.


Annak viszont van egy mértéke, hogy mennyire vagyunk önzőek. Hogy ez döntés vagy habitus kérdése, nem én fogom megmondani. Egy biztos, ha elrontjuk ezt az egészet, akár hatalomvágyból, akár nemtörődömségből, nem fogunk róla olvasni, nemhogy ugyanazt ötször pepitában, hanem egyáltalán nem. Kicsit internetes-idézetesebben mondva: ha kell még a lelked, ne add el se ördögnek, se istennek.