Johnny volt az egyetlen, aki nálam is gusztustalanabb tudott lenni. Sráckorunkban gusztustalansági versenyeket rendeztünk. Kiköhögtem egy rakás turhát az asztalra, mire ő: “kezdőtől nem rossz”, és fogott egy szívószálat...

Advertisement

/Ford Fairlane/

Micsoda gyönyörű, verőfényes reggel volt a mai. Mint egy Neoton szám. A kutya ébresztett. Felkaptam a gönceimet, és próbálva nem túl nagy zajt csapni a lakásban, lementünk.

Advertisement

Sokszor elgondolkodtat, hogy a kutyák miféle szempontok szerint választanak szaróhelyet maguknak. Ez a mi ebünk esetében is legalább annyira körülményes procedúra, mint a többinél. Sokan állítják, hogy a kutya fajtársai ürülékének szagából rengeteg információt képes kinyerni. Például a dominanciára, testméretre, nemre, peteérésre, stresszre, vagy betegségre utaló kémiai nyomokat. Ez befolyásolja aztán a döntésben, és általában (talán, izé, tököm tudja) a kevésbé domináns egyedek által “megjelölt” területre ürít.

A kutyám ma történetesen egy olyan helyre szart, ahol a már száraz kutyaürülék (amit az én szokásaimmal ellentétben az oda szaró kutya gazdája nem takarított fel) negyedakkora volt mint ő. Még így, szárazon is. Belevaló kis picsa, konstatáltam büszkén, majd elővettem a rózsaszínű, kutyatappancsos szargyűjtő zacsit, és felnyaláboltam ebem ceruzaelem-nagyságú végtermékét. Elsétáltam vele a jelzés-értékűen egy játszótér mellé felállított szargyűjtő-pontig, két méterről, dobtam egy hibátlan három pontost.

Mindez a II. kerület egy falatnyinak is alig nevezhető zöld területén történt, ahol minden négyzet-centiméternyi gyep eb által történő szétszarására, tucatnyi feljelentőlevél jut. Azon a környéken történt, ahol az erdőben lakó, egyébként az általános viszonyokhoz képest kulturált hajléktalanoknak sintérrel vitették el a német juhászát, mert az állítólag sokat ugatott (nem ugatott). Ott, attól a járdától 20 méterre aláztam kutyaszarral LeBron Jamest, ahol fél éven keresztül virított feltakarítatlanul vagy négy sörösüvegnyi üvegszilánk, megszívatandó a pernahajder, járdára kutyát szarató ratyikat. A feljelentők hétköznapjaink asztalra turhát köhögő gimnazistái.

Sponsored

Felviszem az ebet, megborzolom a fejét (utálja, de aranyosan teszi), majd csendben belopózva a szobába, lelkileg nekikészülődve a zuhanyzásnak, kérődzőkre jellemző, fal mögé révedő tekintettel a távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom a pár óra távlatából már felidézhetetlen hírcsatornát.

Liget. Ligetvédők. Ligetvédőktől ligetet védő őrző-védők. Ligetvédőktől ligetet védő őrző-védőkre vigyázó rendőrök. Ligetvédőktől ligetet védő őrző-védők mögött idegesen telefonálgató állami tisztviselők. Megbilincselt ligetvédők. Vicsorgó őrző-védők. Holden bíró-tekintetű, honfitársaik arcába vigyorgó rendőrök. Kiürített terület. Beengedett őrző védők. Négy óra múlva helyszínelők. Tűk, kanál, valami gaz. Nyilvánvaló faszság, de közpénzből, estére true lesz.

Karkicsavarás, ütés, baszdmegolás, gyere ide-takarodj, szopd ki faszom, nincs hangod, bal kezem kórház, jobb kezem temető, kettéhugyozlak hóember, takarjatok, hadd üssem.

Advertisement

Rossz szájíz, egyre rosszabb, meg a sok régi emlék. Jubilálunk, tíz éves a rendszerváltás utáni, államilag bátorított karhatalmi erőszak.

Ezt teszi a hatalom. Ezek meg mint a kuvaszok: egy bizonyos idő után megbolondulnak.

Valóban az a különbség csupán, hogy a jelen hatalmasra gyúrt kopaszai nem kaptak azonosítószám nélküli egyenruhát?

Advertisement

Valóban.

“Kezdőtől nem rossz”, mondta Viktor Ferencnek, majd fogott egy szívószálat.

/képek: Népszava, Nyugati fény /