Erősen szubjektív véleményposzt következik.

Az írásom apropója, hogy tegnap hosszú idő után végre hozzám is eljutott a Blue Jasmine. Azt hiszem én még nagyobb lemaradásban vagyok a filmnézés tekintetében, mint Klinkerhoffen kolléga, és sajnos ezt az állapotot hátráltatja, hogy a Mezzo – amit a kávéfőzőn nézek –, nem ad filmeket.

Advertisement

Mondjuk én már rég leszámoltam Woodyval. Pontosabban csak a filmjeivel. Mondom ezt annak ellenére, hogy az egyik kedvenc filmemet (A világ második legjobb gitárosa) is ő rendezte. Ennek pedig az az oka, hogy az a szófosás áradat, ami a filmjeinek fontos eszköze, olyannyira fárasztó, hogy számomra lehetetlen követni a filmjét. Egyszerűen lezsibbad tőle az agyam és egy idő után annyira elfáradok, valami más elfoglaltságot kell keresek, rejtvényt fejtek, szerelek, meditálok, vagy valami. Egyszerűen muszáj szünetet tartanom, mert annyira tömény. Ezzel a filmmel Cate Blanchett miatt tettem kivételt, és végül is nem bántam meg, de nem mondhatom, hogy ajánlanám másnak is megnézésre. De végül is azt elmondhatom, hogy benne nem csalódtam, Cate nagyon nagyot alakított ebben a filmben.

Innen kezdve SPOILER veszély...

De ami a cikk címét adta, az, hogy az, ahogy bánik a női szereplőivel egyszerűen már fáj. Nem mondom, hogy naprakész vagyok a Woody Allen filmográfiával, inkább csak a láttam pár filmjét kategória vagyok. De amiket láttam, abban a női szereplők akár fő, akár mellékszereplőkről legyen szó, olyan ívet vett az életük a filmben, amit nem érdemelnek meg. És ez fokozottan igaz Jasmine-ra, akinek a sorsával művészien játszik, hol fel, és le viszi az életét, és amikor már azt gondolnád, hogy megkegyelmez neki, akkor döbbensz rá, hogy ezt csak azért csinálta, hogy annyira beledöngölje a földbe, hogy azt fájdalmas legyen nézni.

Ezek után elbizonytalanodtam, hogy próbát tegyek-e Albert ajánlásával.