Mindennapos dugó a Körúton: klímamotorok búgásában elhaló anyázások, dudanyomogató pótcselekvők, valamint péniszkompenzátor csodajárgányokkal kígyózó újgazdag prosztók színes mozaikja a város egyik legfontosabb ütőerében trombotizálódik.

A feszülésben hallgatott rádió meg az a sokat emlegetett, helyzetbe hozott, ami semmit sem változott, még annak dacára sem, hogy új malomban kénytelen őrölni: elektronikus tánzene rogyásig-szarásig, reklámblokkok, musical-hangú, kényszeresen mosolyra húzódó szájjal beszélő macskajancsik aloe verás szájvízbuborékjai, a személyre szóló, cserélhető mikrofonszivacson.

Ebbe a közegbe, ebbe a kihipózott suttyó-mátrixba lépett be aztán két, 10 év körüli kisfiú, hogy a délelőtti betelefonálós műsorban kérjenek tanáruknak - akivel éppen a Balatonnál táboroztak - egy AC/DC számot.

Advertisement

“Persze, de vannak mai slágereink is” mondja a Bob herceg hangú dísz-zsoké, nem véve tudomást a két fiú nagyon is konkrét kéréséről.

A félperces rábeszélősdi ellenére újra elismételték kérésüket, mire az aloe verás nyálbuborék kipukkadt, és a mosolygó kajmán vicceskedve, a délutántól rendelő Kuki bácsihoz küldte a két srácot, tartva attól, hogy így belecsúsznak a reklámblokkba.

Felnevettünk az egyre elviselhetetlenebb dugó kellős közepén:

Kuki bácsi hétszentség hogy megoldja!

Az ember, aki tizenakárhány éve folytat gázanyagcserét Magyarországon, még mindig nem tanulta meg annak nyelvét, de zenét kever, közlekedési híreket mond be, fogadja betelefonálói hívását, és nyomja ugyanazt az egykaptafás szart, amit a Danubius, a Rádió 1, vagy a Music FM; a magyar kereskedelmi rádiózás színe java.

Advertisement

Talán nincs is magyar, aki ne találkozott volna Cooky bácsival, a nemzet galamb köpte népmesei hősével.

Rám a 2012-es Fezen fesztiválon mért Castle Bravo méretű csapást, meglehetősen érzékeny, és kiszolgáltatott, koncert utáni állapotban.

Még a Machine Head Blackeningjének záró akkordjai zakatoltak a fejünkben, teljesen lezsibbadva távolodtunk a színpadtól néhány barátommal, hogy valami kevésbé zsúfolt helyen sört méressünk magunknak, amikor is a fesztivál területén álló, félig nyitott pavilonban felzajdult valami karakter nélküli, és erőtlen szar, amelynek szánalmas, éteri pillanatait tovább rontotta az öt másodpercenként belekukorékoló, keverőpult mögött bólogató gall kakas.

Tátott szájjal, zsebre vágott kézzel, előre hátra himbálózva néztük, mint valami utcai verekedést, és azon töprengtünk, hogy ez vajon tényleg megtörténhet, itt, és így?

Volt valami tanulással, és gyakorlással is korrigálhatatlan elbaszottság az egészben, amit néhány DJ-pult felé dobott, félig elfogyasztott kenyérlángossal nyomatékosított a megvadult közönség.

Szóval mérget mernék venni rá, hogy Kuki sem csinálta meg a két kiskölyök napját, hűen a magyar kereskedelmi rádiózás hagyományaihoz.

Advertisement

A hagyományokhoz, amelyek szerint a hallgató csak egy fásult formamondat erejéig türemkedhet be a jó ízlést teljesen nélkülöző műsormenetbe:

Jó napot! Szeretnék kérni egy számot!

Egy számot. Hogy mit, azt majd mi megmondjuk. Abból a 20-as tracklistből valamelyiket, amely végtelenített lejátszásra állítva csiszolja agyunkat tükörsima tekegolyóvá.

És még a hallgatóbuzi rádiókra buzuló amerikaiaknak nincs kultúrájuk...?