Dolores O’Riordan (1971-2018)

Dolores O’Riordan (From the album The Cranberries @ Enmore Theatre by Eva Rinaldi / CC BY-SA 2.0)

Nem én írom itt a zenéseket. Hát, bassza meg, ez se az lesz, cserébe önző mód személyes, viszont csak pár sor, és meglehet, semmi értelme.

Vannak élmények, helyek, képek, amik örökké megmaradnak.

Vannak ilyen hangok is. Kitörölhetetlenül ott vannak, könyörtelenül, a lelket nem kímélve.

Az egyik ilyen most test nélkül maradt. Ott van a levegő molekuláinak rezgésében, lemezek felületébe faragva, elektronikus jelekben, és ami a leglényegesebb, az emlékek minden varázslatos formájában. Jelen van, és mégis már a múltban. Egyedül van. Visszanéz tanácstalanul, szembesül azzal, hogy bármeddig élhet, de ma elszakadt az a fonál, amibe kapaszkodva minden nap újjászülethetett. Még akárhányszor hallható, de már tudja, hogy nem tökéletesen végtelen a léte.

Advertisement

Az első dal volt a rádióból, ami elvarázsolt. Nyelvtudás nélkül is értettem minden szavát. Az első énekes, zenész, akinek a hangja, és most a halálhíre igazán elért a lelkemig, vagy legalábbis odáig, ami ott van, ahol a lélek szokott lenni. Nem voltam rajongója, nem tudom az összes Cranberries-dalszöveget, nem is szokásom dalszövegeket tudni. Nem egy túl érdekes lélekre vall a tizenöt, vagy akárhány legismertebb dallam közül az egyiket nagyon fontosnak érezni, de ma nem érdekel, hogy erről ki mit gondol.

Egyszerűen csak itt ülök tanácstalanul, egy kicsit okosabban, és mégis semmit sem értve, sokadjára szól a Zombie – nem vagyok én jobb a rádióknál –, és várok a csodára, és hallgatom, és sírok. És nem mondhatod, előre szóltam, hogy önző lesz.