This is a platform for User Generated Content. G/O Media assumes no liability for content posted by Kinja users to this platform.

Mire jó egy lafontaine?

Hát arra, hogy félremagyarázzuk, aljas és előre megfontolt politikai okokból, esetleg színtiszta butaságból. Kezdem az elején.

A mindenféle mondások félremagyarázásának, elferdítésének, sőt az eredetivel homlokegyenest ellenkező értelmezésének komoly hagyományai vannak úgy hazánkban, mint a világ valamennyi táján. “Mens sana in corpore sano.” - mondja például a művelt francia nyomán boldog-boldogtalan, egyenes és közvetlen összefüggést vélve felfedezni a testi egészség és kiválóság, valamint a lelki nagyság között. Hogy aztán a képekben megmutatkozó világ ezt valahogy nem kívánja tényekkel alátámasztani, az annyira sem érdekli atlétatermetű kiválóságainkat, mint csoportos uszodai erőszak az egyszeri miniszterelnököt. Persze a mondás eredetije valami olyasmire tesz ajánlást, hogy célunk az legyen, hogy ép testben ép lélek lakozzék. Ami persze nagyon mást jelent, mint az ép test = ép lélek baromság. Hasonló kaliberű mentális agyfasz a “Halottakról jót vagy semmit.”, ami egyfelől nem is így van, másfelől nem is ezt jelenti, de annyira bosszantó az egész, hogy ennél több szót nem is érdemel. Hanem a mesék!

Valamikor másodikos koromban futottam bele először A tücsök és a hangya bájos meséjébe. Meg abba, hogy mire képes az alulképzett, kontraszelektált tanerő, ha a butasága makacssággal párosul, és mindehhez ideológiai hátteret is biztosít a hatalom. A tücsök és a hangya ugyebár a világnak ebben a szegletében vagy 60 éve a munka becsületének dicshimnusza, a szorgalom meséje, a munkáskéz értelmiségnél és művészetnél előbbre valóságának aljas kis pamfletje. Mondom, nálunk. Mert amúgy 7 évesen számomra napnál is világosabb volt az, amit tanítónénim vagy nem tudott kihámozni a meséből, vagy - ami még rosszabb - szándékosan elhazudott, nevezetesen hogy a mese nem más, mint az Alkotó, a Művész panasza a laikus és ostoba proletártömeg szellemi kiválóságának ordító hiányáról. Antihőse a szemét kis görény hangya, aki nagy pofával vágja oda az alázatos művésznek, hogy akkor táncoljon is, ha már zenélni tudott nyáron, enni meg majd eszik, ha a jóisten vagy a párt megsegíti. Gyerekként is egyértelmű volt, s ebbéli véleményemet jeleztem is, hogy a tücsök bizony keményen dolgozik, pont olyan keményen, mint a hangya, csak míg az egyik munkája a vetés és az aratás, a másiké a szórakoztatás és a művészet. Hogy a kedves jó kurva anyját a kis hangyapöcsű nyomingernek, mert amikor a fáradtságos betakarítás idején a tücsök zenéje adott enyhet és kitartást, az szenderítette álomba és az adott erőt neki a folytatáshoz, akkor bezzeg nem volt ilyen nagy a pofája. Ica néni persze ezt az értelmezést (a nyilvánvalóan és ordítóan az író szándéka szerint valót) helytelenítette, és ebből is valamiféle munkásosztály-dicsőítést akart kikerekíteni, ordító és zokogó tiltakozásom közepette. És ez nagyon fájt, és fáj azóta is, folyton, meg-megállva, szűnni nem akarón.

Ma már - szerencsére - ilyen nem fordulhatna elő. Hiszen eltelt 30 év. Ma már nem kommunizmus van, ma már tudjuk, hogy a szellemi munka nemhogy kevesebb, de több, mint a kétkezi. Ma már nem akarjuk, hogy a művészet magát tartsa el, ma már nem kívánjuk, hogy ha eltartjuk, cserébe a mi dalunkat játssza. Ma már a tanárok nem akarnak ideológiai nevelést folytatni alsó tagozatban, nem prédikálnak erkölcsről és morálról, a tanítók jól képzettek, és a gyereket együttműködő partnernek tekintik, nem beosztottnak.

Vagy várjál! Oh, a picsába...

Advertisement

Share This Story

Get our newsletter