
Máig a fĂĽlemben cseng, ahogy nagymamám utánam szĂłl a nyitva hagyott ajtĂłk miatt. MĂ©rnök volt, Ăşgyhogy a “nem barlangban laksz” kifejezĂ©st csak ideiglenesen családtagkĂ©nt számon tartott vidĂ©ki rokonoktĂłl hallottam jĂłval kĂ©sĹ‘bb. Magam is szĂvesebben mutatok rá gyerekeimnĂ©l az ajtĂł nem fotocellás voltára, habár sem Ă©letkoruk sem nyelvtudásuk (nĂ©met-magyar kĂ©tnyelvűek, nĂ©met környezetben) ennek Ă©rtelmezĂ©sĂ©re nem kĂ©szĂtette fel Ĺ‘ket. Hogy nagymamám volt-e hatĂ©konyabb vagy Ă©n az ajtĂłbecsukások, mint cĂ©l elĂ©rĂ©sĂ©ben, ezt nem tudnám pontosan megĂtĂ©lni, de ha mindenkĂ©pp mondanom kellene valamit, szerintem nagyjábĂłl ugyanannyit Ă©rtĂĽnk el vele.
És mi ilyen baromságot meghallgatunk, mire felnövünk! És ugyanúgy, az azóta elért tudományos eredményeket legkevésbé figyelembe sem véve adjuk tovább. Ne menj ki vizes hajjal, mert agyhártyagyulladást kapsz/megfázol, például. Az orvostudomány állása szerint mindkettő képtelenség. Ne kapcsolgasd a villanyt, mert tönkremegy, mondjuk nekik az energiatakarékos izzók közt.
Nagy kedvencem volt nagypapámtĂłl a ne egyĂ©l annyit vacsorára, mert bikákkal fogsz álmodni. Soha nem Ă©rtettem, miĂ©rt pont bikákkal Ă©s miĂ©rt olyan rettenetes az, de nagypapám akkor komoly, hozzáértĹ‘ embernek látszott, nem mertem rákĂ©rdezni. Sok Ă©vvel kĂ©sĹ‘bb vettem csak Ă©szre a fĂ©nykĂ©pein egy huncut csillanást a szemĂ©ben, Ăşgyhogy már nem gondolom, hogy bikákkal lehetne álmodni egy nagy vacsitĂłl. TermĂ©szetesen a bikákkal álmodást ugyanĂgy mondom tovább gyerekeimnek, Ă©s ha belegondolok, az elalvás elĹ‘tti zabálás tĂ©nyleg nem egĂ©szsĂ©ges, nincs is baj ezzel a mondással. A refluxszal pedig remĂ©lhetĹ‘leg mĂ©g Ă©vekig nem találkoznak.
De azt hiszem a csĂşcs nagymamám fegyelmezĹ‘ szövege volt: ne csináld, mert Ă©gen csinálsz házat, ott is egy kis sarokban! Mindig kiválĂł fantáziám volt, bármi hangzik el körĂĽlöttem, látom magam elĹ‘tt filmkĂ©nt, ez a mondat sem volt kivĂ©tel. Kis, tornyos ház, fehĂ©r falakkal Ă©s piros tetĹ‘vel, aprĂł lebegĹ‘ földdarabon a szikrázĂł kĂ©k Ă©g elĹ‘tt, mindig Ăgy jelent meg. Imádtam. ElkĂ©pzeltem, milyen is lenne egy Ă©gi házban lakni, nem is tűnt olyan szörnyűnek. MagátĂłl Ă©rtetĹ‘dik, hogy gyerekeim ezt a mondást is betehettĂ©k utibatyujuk általános bölcsessĂ©gek feliratĂş zsebĂ©be.
Ha már kĂ©pzelĹ‘erĹ‘, nem feledkezhetĂĽnk meg anyám Messi-dĂjas nevelĂ©si öngĂłljárĂłl. Harmadikos lehettem, mikor az istennek nem akartam megĂrni a házi feladatom, anyám persze Ĺ‘rjöngött, ami nem volt szokatlan, ezĂ©rt nem is kavart fel tĂşlzottan. Aztán elhangzott a következĹ‘: ha nem Ărod meg azonnal, a földön fetrengve fogok visongani! Nem mertem azonnal teli torokbĂłl röhögni, Ăşgyhogy összeszorĂtott szájjal pukkadoztam magamban, de vĂ©gĂĽl kitört, Ă©s anyám is megenyhĂĽlt, belátta, jĂł kĂ©pzeletű gyereket nehĂ©z Ăgy megijeszteni.
Nektek mi került a batyuba? Ha van gyereketek, mit vettetek ki és mit adtatok tovább belőle?